Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY TEST, TÖBB LÉLEK

Horgas Ádám: Én vagyok én, te vagy te / Szegedi Nemzeti Színház
2022. febr. 28.
Birkózom az előadás műfajával, mert a színlapon olvasható monodráma nem nagyon stimmel, inkább one man show, vagy ismeretterjesztő s egyben érzékenyítő program, illetve mind egyszerre. A rendező egy interjúban interaktív társasjátéknak nevezte, ez a legjobb. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Azért nem gondolom monodrámának a Szegedi Nemzeti Színház Én vagyok én, te vagy te című előadását, mert a történet nem a klasszikus színházi dramaturgia szerint bomlik ki, hanem a nézőknek borítékban kiosztott feladatok segítségével. Kicsit olyan minden, mint a Fehér nyuszi, vörös nyusziban (Nassim Soleimanpour újító formátuma 2019 óta fut sikerszériát itthon), ahol szintén nézőtéri fényben ültünk, s abba az előadásba is beépültek a közönség reakciói. Az iráni szerző elemelt, sűrített és szimbolikus helyzetek mentén gondolkodott a társadalmi morálról, Horgas Ádám, a darab szerzője és rendezője viszont hétköznapi konkrétsággal közelített (a magyar hivatalos szervek szerint nem társadalmi jelentőségű) témájához, az abúzushoz, egy többszörös személyiségzavarral küszködő nő történetén keresztül. 

envagyoken1
Csorba Kata az előadásban

Ezt a zavart olyan hatalmas traumák idézik elő, amelyeket a személy, aki a szörnyűségeket átélte, nem tud feldolgozni, sem pedig elfogadni. Lehet ez családon belüli bántalmazás, nemi erőszak, erőszakkal való fenyítés. Egy ilyen nagymértékű lelki sokk után az illető tudat alatt létrehoz egy olyan világot, amelyet elfogad, és ami nem is emlékezteti az előtte történtekre. Létrehoz egy másik személyiséget, emellett megmarad a régi énje is, de hol az egyik, hol a másik kerül a felszínre.” Szándékosan idéztem a disszociatív személyiségzavar Wikipédia-szócikkét, ugyanis az író-rendezőt is – saját bevallása szerint – egy tömegtermék újságcikk inspirálta, amelyben egy hasonló sorsú nőről olvasott. „Ez a történet engem leginkább filozófiai szempontból izgatott, mert megvisel az a polarizáltság, ami ma a társadalmunkat jellemzi. Mindenki egy kis burokban él, mindenkinek van egy saját képe a valóságról, és borzasztóan nehezen fogadjuk el mások valóságát” – nyilatkozta a darab kapcsán Horgas Ádám. 

Az előadás kerete egy csoportterápia: mi, nézők vagyunk a csoport, hiszen egészen biztos, hogy köztünk is ülnek rendszeres Xanax- vagy Frontin-fogyasztók – ez nem az én véleményem, hanem az est nyitányában hangzik el. Főhősünk a pszichiátere utasításait követve beszél és beszélget velünk, bemutatja az asztalokon elhelyezett kellékeket, ismerteti a játékszabályokat, majd indul az önvallomás. Először Fehér Éva mutatkozik be, utána az ugyanabban a testben élő Fekete Éva, aztán a gyermeki én, s rajtuk kívül is előkerül még pár figura, bár én nem mindegyik plusz személyiséget tudtam értelmezni. Valószínű, „ők” leginkább dramaturgiai nyugvópontot jelentenek, két felkavaró szituáció közötti pihenőt, ami a színész számára újabb truvájra, a közönségnek pedig megkönnyebbülésre nyújt lehetőséget. 

envagyoken2
Menczel Andrea az előadásban. A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház

Mert amit a Wikipédiáról vett idézet példaként sorol, az mind megesett a főszereplőnkkel – abúzusok tömkelege az apától, az anyától, de még a pszichiátertől is. S mindezt látjuk is belső szemeinkkel, a színházban persze csak mintha látnánk a játékmesteri és rendezői megoldások révén, melyek közül a báb segítségével megjelenített gyermeki én kiszolgáltatottsága a leghátborzongatóbb. De amikor jobban megismertük a helyzetet, és van valami elképzelésünk az élettörténet szereplőiről, egy vallomáslevél sima felolvasása is brutális hatást okoz.   

Ennek ellenére, a ritmikusan adagolt könnyedebb (akár humoros) és súlyosabb jelenetek, vagyis a különböző karakterű személyiségek váltakozása révén az előadás szerencsére nem döngöl a földbe. A mozaikosan felépített színpadi mű elsősorban az érzelmekre hat, s ebbe minden bizonnyal besegít „csoport” mivoltunk, ami kétségkívül jól működött az általam látott estéken, szinte tapintható volt a közönség odaadása. A kiosztott borítékok kardinális pontokon kapnak szerepet, a kiválasztott nézők a megbeszélt pillanatban felolvassák a bennük rejlő kérdést vagy mondatot, s ebből kiindulva folyik tovább az előadás.    

Speciális karaktert választott tehát hőséül az író. A figura megformálása a színész számára kifejezetten izgalmas feladat lehet, mivel a személyiségzsúfolódás miatt sokféle színt és hangulatot, ugráló érzelmi amplitúdót teremthet meg, ami a kettős szereposztásban játszó Csorba Kata és Menczel Andrea számára a hálásnál is hálásabb lehetőséget kínál. Nem kis teljesítmény abszolválni az estet, a 90 percnyi szövegmondás mellett a flott kommunikációs és improvizálási készség is elengedhetetlen.

Kettőjük különböző egyénisége két egészen különböző estét eredményez. Csorba Kata távolabbra tolja a szélső értékeit, alakítása kirobbanó. Gyanútlan és magával ragadó, amikor gondtalan, szívet tépő, amikor bajban van. Ellenállhatatlan, amikor kedveskedik, megrázó, amikor összeomlik.

Menczel Andrea inkább egy védtelen madárka, még féktelen pillanataiban is van benne valami sebezhető. Nem, nem „áldozat típus”, csak törékeny – habár ennek ellentmondani látszik, hogy túlélte a vele történt szörnyűségeket, még akkor is, ha ez személyisége meghasadását eredményezte.

A záróakkord kilóg az eddigi szerkezetből, az utolsó jelenet után a színész kilép a figurából, s mintegy érzékenyítő narrátorként összefoglalja a tanulságot, ekkor hangzik el a darab címe is. Ezután jön az előadás lezárása: egy gyerekvers a fájdalomról, ami a darabbéli helyén a szerepbéli megrendülés miatt félbe maradt. A vers megható, beteríti a nézőteret, s kitör a hosszan tartó vastaps.

Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek