Belfast
2022.02.23.

Hiteles nosztalgia az idilli gyerekkor, az ismerős szülőváros és egy összetartó közösség iránt. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Ha a jövőt elnapolták, legalább a múlttal nézzünk szembe. Ez járhatott Kenneth Branagh fejében, amikor az első lezárások idején megírta eddigi legszemélyesebb filmjét. Akik patinás Shakespeare-színészként ismerték meg Kenneth Branagh-t – vagyis a világ tetemes része –, azok hajlamosak elfeledkezni róla – mi is –, hogy a színész-rendező nem az az Oxfordot végzett brit főnemes, akinek adaptációi alapján képzelnénk. Branagh Belfastban született, és kilencéves volt, amikor az észak-ír zavargások elől menekülve családja átköltözött Angliába, s ha nem is sodorta identitásválságba az, hogy ír bevándorlókként igyekezett a lehető legjobban beolvadni az angol társadalomba, gyakran gondolkodott arról, milyen pluszrétegeket, maszkokat öltött magára ezzel.

Az idősödő rendezők „így nőttem fel” filmjeinek (Cuarón: Roma, Spielberg: The Fabelmans) aktuális trendjébe illeszkedő Belfast kísérlet arra, hogy ezeket az álarcokat lehántva Branagh visszataláljon egy nem feltétlenül igazibb, de ártatlanabb, naivabb, a személyisége magját alkotó identitáshoz. Kvázi-önéletrajzi film, mondják erre: amit látunk, az mind megtörtént, csak nem pont így. 

Kilencéves filmrajongó a főhősünk, akinek egy nap széttörik a felhőtlen idillje, mikor protestáns huligánok tombolnak végig az utcájukon, betörve, felgyújtva a katolikus lakók autóit, házait. A 30 évig elhúzódó észak-ír konfliktus mibenléte, gazdasági-politikai dimenziói még csak érintőlegesen sem kerülnek szóba a filmben: ez egy kisfiú és az ő gyerekkorának a meséje, melynek jeditrükkje az, hogy nosztalgiája egyáltalán nem hamis.

A Belfast nem egy sosemvolt aranykorba, hanem egy talán megőrizhető közösségi értékrendbe vágyik vissza. Ilyetén mód kifejezetten korszerű alkotás: a közösségek szétszóródásának, az identitás gyökereinek, a gazdasági-kulturális migrációnak a kérdései izgatják. Mindezt persze úgy, hogy amit látunk, az tényleg mese – de legalábbis a kisfiú élénk fantáziáján átszűrt valóság. Buddy szeret moziba járni, s az egyre zavarosabbá váló világot is úgy látja, mint egy westernt. Utcájuk, ahol kedvére kóricálhatott, mert mindenki ismert mindenkit, hirtelen csatatérré változik: a westernek poros főutcájává, ahol barikádok mögül néznek farkasszemet egymással rendbontók és rendőrök, protestánsok és katolikusok.


Jelenetek a filmből

A családi béke szétrobbanása, az izoláció, a pláne gyerekfejjel felfoghatatlan és értelmetlennek tűnő vallási/ideológiai háború, vagy a levegőbe költöző, konstans szorongás – mind-mind olyan érzések, amelyeket a kultúrharcos és koronavírusos időkben könnyű átélni, magunkra vonatkoztatni. Legalábbis hajlamos vagyok ennek betudni a film amúgy egyáltalán nem alacsony nívóján felüli sikerét. A Belfast már fesztivál-pályafutása elején, a kanadai TIFF-en elnyerte a közönségdíjat, ami általában nagy jövőt – és dicső Oscar-karriert – jósol egy filmnek (az elmúlt években olyanok nyerték, mint A nomádok földje, a Zöld könyv vagy a Kaliforniai álom), és ez be is igazolódott: a Belfast 7 jelölést kapott idén az Oscart osztó Akadémiától.

A Belfast megható, de azért néha önmagától is meghatódó, inkább érzelmileg, mint a cselekménybonyolításával magával sodró film, tipikusan olyan, amelynek rokonszenves erényei miatt az ember reflexből szemet huny a vélt vagy valós hiányosságai felett is. Különösen a végén billen ki az addig gondosan megtartott egyensúly, amikor már nem csupán a gyermeki perspektívából kifolyólag tűnnek valószerűtlennek az események, hanem önmagukban is – ilyen az echte western-párbaj vagy a bevásárlóközpont kirablása. Ám eddigre már olyan mélyre szippantott a film fő érzelmi konfliktusa a belfasti otthonukhoz, az ismerős környékhez, nyelvhez, családhoz ragaszkodó anya és a gyerekeit-feleségét a harcok elől menekíteni vágyó, Angliában dolgozó és ezért otthon ritkán látott apa között, hogy ez sem zökkent ki a film élvezetéből.

Érdekes látni, hogy a kelet-európaihoz mennyire hasonló dilemmák merülnek fel nyugaton is, amikor a költözéssel járó nagyobb pénzügyi és fizikai biztonság sem olyan csábító, ha az ember attól szorong, hogy az új helyen ő mindig csak „gyüttment” marad, hogy nem fog tudni mély kapcsolatokat kialakítani, vagy kiközösítik majd az akcentusa miatt. Branagh, akivel az elmúlt években jobbára nagy stúdiófilmek kisiparosaként találkozhattunk, most azt csinálja, amihez a legjobban ért: míves drámát forgat a legjobb színészekkel. 

A mindig viccelődő, de megviselt nagyapát játszó Ciarán Hinds, a csendesen szatirikus nagymama Judi Dench, a Hajsza sorozatban sorozatgyilkosként megismert, itt heroikus Gary Cooperként elénk lépő Jamie Dornan, az aggódó, de a családot összetartó Caitríona Balfe, és persze az újonc Jude Hill is remek, aki azért kapta meg a főszerepet, mert tökéletesen tud hallgatni, és a filmben főleg azt kell neki: eljátszani szavak nélkül, hogyan csapódnak le az arcán a történtek, ami profi színésznek is kihívás, nemhogy gyereknek, de neki több mint jól megy.

Az akciójelenetek inkább vadásszák, mintsem elérik a hatást, de a blockbusterekben sem ez a terület Branagh erőssége. A nehéz időkön is átsütő felhőtlen gyermeki örömöt annál megkapóbban ábrázolja, akár a moziban ámulva, akár az utcán képzeletbeli játékokat játszva látjuk a gyerekeket. A tősgyökeres belfasti Van Morrison fúvós rock and rolljával feltöltött soundtrack, valamint az alulnézeti és így a világot a csoda lehetőségével feltöltő fekete-fehér fényképezés (Branagh állandó operatőre, Haris Zambarloukos munkája) szintén pazar. Erre mondják, hogy nem nagy, de nagyon szerethető mozi.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás