Sok hónapos csúszás után került a mozikba Kenneth Branagh újabb Poirot-adaptációja, mely folytatva a 2017-es Gyilkosság az Orient Expresszennel kezdett sort, ismét Agatha Christie életművének egy ismert darabjához nyúlt, hogy itt-ott módosítva, vagy kibővítve vigye vászonra azt. Az első film korrekt próbálkozás volt, Branagh meg is őrizte annak főbb elemeit. A cselekmény most is szűk térben, ezúttal a Nílus vizén utazó hajón zajlik, ahol a különböző társadalmi státuszú, eltérő világnézetekkel rendelkező társaság tagjai gyűlnek össze, majd az elkerülhetetlenül bekövetkező gyilkosság után közülük kerül ki az elkövető, akit a detektív végül leleplez.
 Jelenetek a filmből |
Christie regényeinek adaptálása egyszerre hálás és az évek múltával egyre nehezebb feladat is. A krimi királynőjének tartott író történetei mindig rejtélyközpontúak, sok gyanúsítottal dolgoznak, és nagy leleplezésekkel, illetve egy teátrális monológban végződnek, ami kedvez a filmes eszközökkel megvalósításnak. A Halál a Níluson azonban – csakúgy, mint Branagh első Poirot-filmje – már sokadik feldolgozásánál tart, így adódik a kérdés, mit tud a brit rendező hozzáadni ezekhez, amitől újszerűvé válik.
A film nyitó jelenete egyből Poirot kibővített háttértörténetét kezdi mesélni, ami lehetne jó irány, mégis kissé erőltetettnek és belemagyarázósnak érződik. A detektívet alakító Branagh szembeötlően több időt szán magának, mint a többieknek, amit a nyomozó humanizálásával igyekszik indokolni, felemás sikerrel. Próbálkozásainak főleg az vág alá, hogy egyszerre tartja meg Poirot szórakozottságát, időnként rá is játszva kissé mániákus precizitására, míg máskor a múltbéli veszteségein búslakodó, komoly alakként ábrázolja őt. A rendező játékával nincs probléma, a bajszos belga mindkét oldalát hatásosan képes megjeleníteni, mégis olyan érzésünk lehet, hogy a rendező és a vele visszatérő forgatókönyvíró Michael Green nem tudták eldönteni, melyik irány mellett köteleződjenek el, így a kétféle megközelítés több jelenetben kioltja egymást.
Ugyanígy megmaradt az előző film egyik problémája, a tényleg impozáns, de nagyrészt mutatóba felkért sztárgárda. A gyanúsítottak listája itt is hosszú, így az természetes, hogy sokakra hosszabb játékidő mellett sem tud elég jelenet jutni, így azonban rengeteg tehetséges színészt pazarol el a film, sokszor papírvékony szerepekben. Gal Gadot a gazdag nő, Armie Hammer a szegény szerelmes férfi, Emma Mackey pedig a féltékeny és hisztérikus barátnő. Náluk is rosszabbul jártak azonban az inkább csak foglalkozásuk révén létező figurák, mint Rose Leslie, a szolgálólány, Russell Brand, az orvos, Sophie Okonedo, a blues énekesnő, és így tovább – bár Okonedónak legalább Branagh Poirot-jával van egy-két jelentősebb szóváltása, amely árnyalja jellemüket.
 |
A filmet mégis képes menteni a többi szereplő. Itt van a 2017-es történetből visszahozott ifjú jóbarát, Bouc karaktere, akit Tom Bateman rokonszenves játéka tesz kedvelhetővé, az ő édesanyját alakító és szerepét kisujjból hozó Annette Bening, valamint a Bouc szerelmét alakító Letitia Wright, aki az előzetes negatív hangok ellenére az impozáns színészgárda egyik fénypontjává tudott válni. Az ő figuráik különböznek leginkább a korábbi adaptációktól, teljesen új, illetve újragondolt szereplők, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy több oldaláról is megismerhessük a nyomozót. Bateman és Wright közös jelenetei során még a gyakran túl egyszerűre írt párbeszédek is életre kelnek, a filmbe pedig visszaköltözik az abból túl gyakran hiányzó lélek.
A rendezőt azonban érezhetően nem a gyilkosság és annak megoldása érdekli igazán. Az előbbi a film közepéig meg sem történik, így elég idő jut arra, hogy elmélyüljünk a közegben, plusz a történettel most először találkozóknak lehetősége lesz a találgatásra, ki lesz majd az áldozat. Az ügy megoldása és a Christie történeteiben jellemző csúcspont pár perc alatt megtörténik, inkább csak amolyan gyors levezetés. Ez sokakat zavarhat majd, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy egy másfajta adaptációt láthassunk.
Az új filmben a cselekmény központi mozgató eleme a szerelem, annak elsöprő ereje és mindenkire bajt hozó tragédiája. Ez visszaköszön a nílusi utat szervező házaspár esetében, de rengeteg másik szereplő motivációját is ez mozgatja, köztük Poirot-t is, aki bár valóban a drámai és a karikaturisztikus között mozog, mégis a megszokottnál emberközelibb, ezért hitelesebb karakter. Múltbéli szerelme és a Bateman iránt érzett baráti szeretete és hűsége egy olyan jól eltalált motívum, ami a könyvekből ismerős Hastings-Poirot barátsághoz is felér, ha nem is erősebb annál.
Mindehhez a hátteret a részletgazdagon megtervezett hajó és annak labirintusszerű folyosói szolgáltatják. Az extravagáns helyszín illik a cselekményhez, a felszínen látható gazdagság és luxus mögött meg-megbúvó sötét titkok pedig izgalmas vizuális játékokat eredményeznek. Branagh rendezése koncentrált, néhol hivalkodó, de a kellő pillanatokban visszafogott, a rendelkezésére álló teret és annak szereplőit jól használó, tapasztalt munka: olyan, amilyet tőle megszokhattunk. Az egyetlen negatívum a külső, egyiptomi helyszínek vizuális effektekkel való megjelenítése és az ilyenkor alkalmazott sárgás szűrők és fények túlhasználása, melyek egy olcsóbb film érzetét keltik.
Felemás élménynek mondható tehát a Halál a Níluson, mert minden működő eleme mellé kapunk egy olyan megoldást, rendezői vagy írói döntést, ami rontja az összképet. Branagh kísérlete, hogy modernizálja a történetet, néhány jelenetben nagyon jól működik, a kifejtettebb karakterek motivációi és a változtatások többsége a történet javát szolgálja, ám amikor túlzásba esik, vagy egy-egy gyengébb dramaturgiai húzást enged meg magának, az élmény is sérül. Ennek ellenére a film teljesíti kitűzött célját, a műfaj kedvelői pedig szeretni fogják: a mozi két órájára egy gyorsan feledhető, mégis szórakoztató élménnyel lehetnek gazdagabbak.