Alig néztem végig, s máris azon töprengek, hogy ne kezdjem-e el újra. Hátha akkor találok valamit, ami kissé összetettebbé teszi a Bigbug alapképletét. Valami olyasmit, amit még nem bontottak ki, csócsáltak meg és fokoztak közhellyé A majmok bolygója szériájától kezdve a Mátrix-sagáig. Vagyis, hogy van-e még valami friss hozzátevő a gépek kontra ember meccsben, a dehumanizáció egykor aggasztó jóslatában?
Nem kérdés, hogy Jean-Pierre Jeunet éppen az a rendező, akik képes lenne a hosszabbítás perceiben is előrukkolni valamivel a mesterséges intelligencia kérdésben. Hiszen imádjuk a kissé mindig zsúfolt, ezer színben játszó képi világát, a remek karaktereit, akik köré egész novellákat lehetne kanyarítani. A kissé szaggatott, kitérőktől hemzsegő elbeszélésmódját, meg azt is, ahogyan pár, teljesen mellékes részlettel képes elevenné tenni egy-egy szereplőt (lásd: Amélie csodálatos élete).
A hetven felé közeledő francia filmes vizualitás tekintetében mit sem öregedett, most is bármikor fel lehet ismerni egy képkocka vagy beállítás alapján. A kézjegye levakarhatatlanul ott van mindenen, más kérdés, hogy az erőteljesen túlstilizált világ – a Wachowski-testvérek cseppet sem stilizált bukásai után – ma már nem tűnik olyan erőteljesnek.
 Jelenetek a filmből |
A nem túl távoli jövőben a yonixoknak hívott újgenerációs robotok egy nap átveszik az irányítást az emberek felett. Igaz, nincs is nagyon mit átvenni, mert az utóbbiak szinte már amúgy is saját kényelmük rabjai: minden automatizált körülöttük, a maradék munkát pedig elvégzik a háztartási robotok, illetve az egész háztartást vezető emberszabású android, Monique. Bármi hiány keletkezik vagy elromlik, az ablakon át – mintha csak a Szárnyas fejvadász paródiája lenne – máris támad a személyre szabott reklám, a negédes hangon kínált gondtalanság. A könyvek, a kézírás, az idő- és befogadóigényes művészet, de még az udvarlás is a régi, letűnt világ zárványai.
Az elvált, lányával élő Alice Barelli (Elsa Zylberstein) is a régi világ rajongója, a lakásában több könyv is van a megengedettnél, és egy lúdtollal szorgalmasan gyakorolja a folyóírást. Neki teszi a szépet Max (Stéphane De Groodt), aki a fiával látogatta meg. Ám csakhamar felbukkan volt férj, Victor (Youssef Hajdi) az új, ám teljesen agyatlan kapcsolatával, Jenniferrel (Claire Chust). És hogy még színesebb legyen a kompánia, hozzájuk csapódik a szomszéd (Isabelle Nanty), és annak szexre programozott edzőandroidja is. A yonixok által keltett vészhelyzet miatt a lakás irányítórendszere blokkolja a kijáratot, így mindenki beszorul a házba, s elkezdik gyártani a menekülési terveket.
 |
Nehéz eldönteni, hogy a kissé színházízű (a film végéig ki sem mozdulunk a házból) szatírának igazából mi is a tétje. Tele van számos korábbi klasszikusra való utalással, meglebegtet pár ezerszer is átgondolt erkölcsi és filozófiai kérdésfelvetést: mitől ember az ember; mitől gép a gép, hol húzódhat a határvonal, stb. Javára szóljon, hogy mindezt ironikusan teszi, mintha csak egy régi bölcseleti tankönyv felett nevetgélne. Értjük azt a kritikát is, hogy a teljesen beszűkült és szerepelni vágyó emberek még olyan műsorokban is boldogan vesznek részt, amelyekben a robotok némi bónusz fejében állatok utánzására veszik rá őket.
A Bigbuggal mégis az a legnagyobb baj, hogy nem elég erős. És nagyon sok minden bosszantóan nem működik benne. Például az erotika kártyáját többször is kijátssza, ez felelős a poénok bő kétharmadáért, de egyre elcsépeltebbé válik. Elsa Zylberstein túlfűtött játéka egy idő után nyomasztóbb lesz a robotok legotrombább fenyegetésénél is. De talán a legnagyobb gond, hogy egy karakter sincs azokból a régi figurákból, akikért olyannyira lehetett rajongani a korábbi filmekben. Könnyen lehet, hogy ez is a társadalomkritika része, hogy ti. egy idő után már csak alig szerethető emberek maradnak a földön, de akkor is: túl sok idegesítő figura összezárva, különösebb cselekmény nélkül, kész katasztrófa mindenkinek.
 A képek forrása: MAFAB |
Jeunet régi, kedves színészeiből csak Isabelle Nanty maradt, ám ő sem képes kimozdulni az egyedül élő, a besavanyodás szélén álló középkorú nő sémáiból, akinek legszorosabb kapcsolata a már hetedjére klónozott kutyája és az edzőrobotja. Úgy lenne vígjáték ez, hogy közben döbbenten kellene realizálnunk, hogy min is nevetünk valójában. Nos, a poénok sem igazán átütőek, önmaguk körül forognak, és az a nagy döbbenet sem akar megérkezni, csak fészkelődünk a székünkben, hátha betoppan és rendet tesz a Mátrix valamelyik kíméletlen ügynöke.
Mondjuk, ügynök érkezik is, de ez sem tudja igazán felpörgetni a filmet, sőt, ha lehet, még kínosabb próbálkozásba fullad az egész, hogy az amúgy nagyon átlátszó kritikát – fogyasztói társadalom, a mesterséges intelligencia uralma, a művészetek hiánya – markánsan tárja elénk. Talán csak a stáblista érkezik igazi megváltásként. Jean-Pierre Jeunet új filmje már a Micmacs – (N)Agyban megy a kavarást (ami az egyik legrosszabb filmcím, amit valaha hallottam) sem képes megközelíteni, mert annak még legalább volt dinamikája, lendülete, humora. Ez már csak olyan, mintha a rántottáért felelős android hozta volna össze a mester jegyzetei alapján.