A cimbalom egy kissé bizarr, de egye fene, később majd megszokom, bárhangulatot várok és akarok érezni, s az el is jő. Viccesen ugrál egy némafilmszerű figura a háttérkivetítőn, alatta a négytagú zenekar elé – Farkas Róbert Budapest Bár együttese – már ki is áll az első énekes, és belekezd az első számba. Jó hallgatni, pedig semmi sem stimmel, a hang tárgyilagos és érces, aligha passzol a melodrámához. De ezen az estén csak a kotta azonos, a búgó és bársonyos hangok az archívumban maradtak, s velük együtt a túlcsorduló érzelmesség is. Helyette kilenc mai – a kommersz popvilágtól meglehetősen távol álló – énekes zenész prezentálja a 30-as évek népszerű sanzonjait, akik majd’ egy évvel a Katona József Színházbeli bemutató után vidéki turnéra indultak, hogy a youtoube-ra felcsent részletek ízlelgetése helyett élőben hallhassa a teljes műsort a közönség.
A Budapest Bár csapata (Forrás: Budapest Bár) |
Frenknek (Hiperkarma), Keleti Andrásnak (Colorstar), Kiss Tibinek (Quimby), Kollár Klemencz Lászlónak (Kistehén tánczenekar), Lovasi Andrásnak (Kispál és a Borz), Németh Jucinak, Ruttkai Borinak (Specko Jedno), Szalóki Áginak és Szűcs Krisztiánnak (HS7) ettől a zenétől igen távol álló stílusokban lett renoméja, s az ember azt hihetné, hogy inkább körbefutnák az Egyenlítőt, mintsem ezeket az édesbús dalokat a szájukra vegyék – de nem. Úgy hírlik, első szóra, kedvvel vállalták a részvételt, s ezután – tűnik úgy a koncert után – szinte magától értetődően szakadtak rá a nóták az énekesekre.
Pedig egyébként mindegyik előadó más harmóniákra rezonál, egyéniség és zene tehát szembe megy egymással, ütközik és csattan, a karambol mégis elmarad. Helyette valamiféle fanyar, de jóleső hangulat ver tanyát a színpadon, ami nem szűnik a műsorvégi vastapsig.
Az énekesek egyenként lépnek a színpadra, s ott is maradnak, így szép lassan összegyűlnek, letelepszenek a bárasztaloknál, néhányan rágyújtanak, netán isznak pár korty bort, kisebb társaságokká alakulnak, s közben a műsor flottul pereg.
A dalok a középnemzedéknek ismerősek, valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ütemre-szóra betéve tudja majd’ valahányat. A fiatalokat sem kell félteni, a Petőfi Rádió jóvoltából nekik is sok az ismerős szám, s bármilyen hihetetlen – ez a koncert utáni beszédfoszlányokból hallatszott ki – tinédzserek tömege imádta a tévében vasárnaponként sugárzott régi magyar filmeket.
Szívemben bomba van…, Csak egy nap a világ…, Egy kis édes félhomályban… – majd’ másfél órán át követik egymást a melódiák. Melódiák? Néhány dal olyan savanyúvá válik, mint a citrom, vagy olyan szálkássá, mint a farönk, a hangulat mégis meredeken emelkedik, a zenei poénokra élénken reagál a közönség. Nem semmi, amikor a hórihorgas Frenk reszelős hangjával belekezd a Karády-himnuszba (Gyűlölöm a vadvirágos rétet…), vagy amikor Kiss Tibi matrózos rekedten érzelemdús dalra fakad. Ellenben Lovasiról sejthető volt, hogy egy mégoly giccses sanzont is laza eleganciával képes prezentálni, s Németh Juciról is tudni lehetett, hogy előadói képességei felérnek muzikalitásával.
Mindeközben aránytalan nézői lelkesedés kel életre, működésbe lép elnyomott giccsimádatunk, a legritmikusabb opuszok (Legyen a Horváth-kertben Budán…) szám közbeni vastapsot generálnak, pedig messze nem kellemkedő az előadásmód – mégis mozgósít. Hogy is van ez? Mindemellett poén nem marad parlagon, de a primer reakció is életbe lép: Ruttkai Bori Honthy Hannára hajazó Hajmási Pétere alatt majd szétesik a terem. Előtte már a Vén cigány is feszegette a húrt, jó, hogy sírva nem fakadtak néhányan (bár ez nem biztos).