Népmesei ellentmondás, mely szerint van is pezsgő, de meginni azt épp nem lehet vagy legalábbis nem érdemes – és ugyanígy vagyunk most a dívával is. 

Áriaestjén Kristīne Opolais jelen volt ugyan fizikai mivoltában, énekelni viszont vagy nem igazán volt kedve, vagy egyszerűen csupán ennyi az a bizonyos annyi. Ez utóbbi esetben viszont máris könnyebb megérteni, hogy a hősnő miért helyez ekkora hangsúlyt dekoratív és kétségkívül varázslatos fizikai mivoltára. A lett szoprán naponta posztol a közösségi médiában, videóüzenetben prezentálja legújabb ruhakollekcióját vagy szól rajongóihoz a reptéri luxusváróból, és egyszerre nyújt betekintést próbába, illetve próbafülkébe. A magával ragadó külső kikezdhetetlen portfólióvá áll össze a virtuális tér védelmező közegében, amit Opolais tudatosan használ fel érinthetetlenségének álcájaként. A színpad – ez esetben a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében – azonban vetkőzteti az énekest, de nem ám mámorosan, inkább őszintén, kényelmetlenül, akár zavarba ejtően. Az pedig már a belépésekor kiderül, hogy akármennyire is szeretné – bár ez a kérdés az ő szemszögéből véleményem szerint egyáltalán nem eldöntött –, Opolais egyáltalán nem díva. 

Kristīne Opolais

Ennek ellenére viszont szerethető karakter, mert számunkra is elérhető: itt van egy karnyújtásnyira a hétköznapjainktól, s hozzá nem énekel olyan jól, hogy komoly ellenségeket szerezzen magának. Nem királynői, nem isteni (mint orosz kollégái), inkább Hamupipőke-jelenség, de ettől még igaz, hogy – már legalábbis budapesti debütálásán – Opolais valóban nem énekel átütően. 

A program összeállítása nehezen értelmezhető. Van egy Pillangókisasszony-keret, amúgy rengeteg Adriana Lecouvreur-részlet, első részt lezáró Verdik, majd Mascagni, Giordano és a végére Puccini-dömping. Nevezzük olasz kavalkádnak. 

Az izraeli dirigens, Asher Fisch útmutatása alól kicsúszik a különös felvezetés, a Pillangókisasszony Intermezzója, melyben még keresgélik egymást a Magyar Állami Operaház Zenekarának muzsikusai, akik aztán A szicíliai vecsernye nyitányára bravúrosan állnak össze. Mindent elmond az énekesekről, hogy a koncert csúcspontja végül éppen ez az instrumentális darab lett. A Barenboim-tanítvány Fisch egy-egy légies mozdulata – annak ellenére, hogy az énekesekre maximálisan figyel – amúgy mintha azt jelezné: ennyi idő alatt ilyen összetett programot nem lehet fantasztikusan begyakorolni, csupán tisztességesen előadni és ez ide tökéletesen elég. 

Nem úgy, mint Opolais bemutatkozása. Első áriája (Adriana Lecouvreur: „Io son l’umile ancella”) tulajdonképpen semmilyen, vagy ha feltétlenül valamilyen, akkor unalmas. Fátyolosan szép, haloványan átélt, technikailag pedig az utolsó hang megmászását leszámítva korrekt. És sajnos idővel az is világos válik, hogy mindez nem egy gondosan felépített dramaturgia első lépcsőfoka. Nem, ez bizony ilyen és kész. Opolais a szünet után sem Toscaként, sem Cso-cso-szánként sem tud felmutatni semmilyen érdekfeszítőt azon túl, hogy néhol megnyerően és valóban élvezhetően énekel, emberien mosolyog, egyre inkább beleéli magát a szerepbe. De mindeközben újfent azt bizonyítja, hogy nem vérbeli díva, és ha tehetné, tán kiáltaná is, hogy ettől még minden rendben van. 

Teodor Ilincăi

Partnere, Teodor Ilincăi fülrepesztő hangerejével lényegében az első pillanatban átrajzolta Opolais estélyének megtervezett ívét. A román tenort figyelve döbbenek rá, hogy az operában, vagy akár egy áriaesten azért mégis csak egy történetet kellene előadni, sőt eladni a közönség számára. Turiddu a halála előtt szívszorító búcsút vesz az édesanyjától, Pinkerton rövid áriájába pedig több dráma van belesűrítve, mint egy egész szerelmes regénybe. Ilincăi azonban kis túlzással csak üvölt, és ami problematikusabb: ezt szemmel láthatóan élvezi. A Bohémélet-duettben – amit azért Opolaistól láttunk már szenvedélyesebben tolmácsolva – általában a tenor szándéka lelepleződik, ez itt sincs másként. A „kiséta” során ugyanis Rodolphe-nak, Mimit előre engedve, egyáltalán nem kellene magas C-t énekelni: Puccini a szoprán számára is pianissimót írt erre a hangra, ez benne a gyönyörű, ez benne a gyöngéd, hogy a szerelmes költő egy oktávval lejjebbről kísér. Hát ezúttal Ilincăi lábujjhegyre ágaskodva, minden izmát megfeszítve, finoman szólva megpróbálkozott a magas C-vel. Anno egyébként Di Stefano még Maria Callas oldalán sem volt képes nagyvonalúan hű maradni a kottához, de azért az mégsem mindegy, hogy Giuseppe Di Stefano udvariatlan vagy Teodor Ilincăi.

Kipukkant tehát a dugó, nincs tovább az a kellemes biztonságérzet, amibe kapaszkodtunk: „a bontatlanul finom”. Lehetséges, hogy Kristīne Opolais tényleg egyszerűen nem volt formában vagy nem volt kedve lenyűgözni, a pezsgős hasonlatnál maradva: nem volt kellően behűtve. Ebben még reménykedhetünk, hiszen a hőfokot mindig lehet módosítani, na de az íz attól még nem változik.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. február 7.