Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AKI LÁTNI TANULT

Malte Laurids Brigge feljegyzései / Az RS9 Színház és a Junion Színház közös előadása
2022. febr. 8.
Megesik, hogy egy előadás épp csak érinti az alapművet, amelyből készült, de ez az érintés egyben rámutatás is, melynek remélhető haszna megsokszorozza a produkció jelentőségét. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Rainer Maria Rilke 1904-1910 között írott rejtélyes és fájdalmas ál-önéletrajzát a covid miatti nagy karácsonyi lezárás idején, 2020 decemberében, zárt ajtók mögött mutatták be az RS9 színháztermében, Lábán Katalin rendezésében. A mű, melynek színpadra alkalmazója is Lábán, először kerülve közönség elé Magyarországon, pár online vetítési alkalom után „jelenléti” formában is bemutatkozott, 2022 januárjában. A vállaláson érződik az egész kulturális szcéna hektikussága. Ott rezeg az aggodalom, hogy sikerül-e megbetegedések nélkül megtartani a bemutatót, hogy vesznek-e rá jegyeket, s ha vettek, eljön-e rá közönség. Hősi hónapokat élnek a színházcsinálók.

rilke1
Jelenetek az előadásból

A Lábán Katalin és Dobay Dezső által megalapított RS9, a legelső magyar független színházak egyike, 1990 óta létezik a Rumbach Sebestyén utca 9. alatt. Évente 100-140 előadást tartanak a 70 fős termükben, melyhez 2013-ban csatlakozott az utca túloldalán Vallai kert néven megnyitott helyiség, ahol gyerekprogramok, felolvasóestek és kiállítások vannak. A Pesten bölcsészdiplomát, Minnesotában színházrendezői ismereteket szerző Lábán Katalin, aki addig dramaturgja, rendezője, színésze volt az intézménynek, Dobay Dezső 2014-es halála óta az igazgatója is. Mikor a „fringe” fogalma még alig ismert valami volt itthon, az RS9 már akkor az alternatív társulatok találkozási pontja, s egyben az új színházi törekvések kezdeményezője volt. A Budára bejegyzett, s általában vendégül hívott színészekkel és más alkotókkal dolgozó, terveik szerint online produkciókat is kínáló Junion Színház pedig 1998 óta létezik, művészeti vezetője Koleszár Bazil Péter.

Legfrissebb közös produkciójuk a Rilke-prózát feldolgozó szobaszínházi játék, melynek főszerepét, a riadalmas jegyzeteket író, az önmagát és világbeli helyét kereső fiatalember, Malte Laurids Brigge alakját a már nem annyira fiatal Kókai János kelti életre. Az északi mód rideg család és a támadásra kész, ám már intenzíven rothadó külvilág alakjai Nagy Ferenc, Kassai László, Álmosd Phaedra és Kadlót Zsófi révén elevenednek meg. A látvány és a fény felelőse Csáki Rita és Makray Gábor, a jelmezek a LBN Theatre Bt. munkái, a hangmester Koleszár Bazil Péter.

rilke2

Hagyományos színházi előadások alkalmával a néző – hacsak nincs valami másban megegyezve az alkotókkal – az első percek során megpróbálja felfogni, hogy kik, hol, mit csinálnak, s hogy a helyzet, ami kialakulni látszik, tűrhető-e a megjelentek számára. Ha tűrhető, az lesz érdekes, hogy vajon miért az, ha meg nem viselhető, az még érdekesebb, mert szinte érezni, ahogy érik az akció, ami majd megváltoztatja az adott állapotot. Itt és most, a viszonylag szűk térben, száz évvel ezelőtti ruhákat idéző öltözékű nők és férfiak futkosnak faltól falig, olykor meg-megállva, ritmust és/vagy személyiséget váltva. Úgy tűnik, ők lehetnek – és lesznek is – azok a mások, akiktől a világ elviselhetetlenné, vagy legalábbis nyomasztóvá válik valaki számára. Ajzott zongorafutamok után egyszerre csönd lesz és mozdulatlanság.

Gonddal megválasztott tárgyakra esik a fény. A tér bal szélén, kicsi asztalka mellett kerek, ómódi vaskályha, beljebb meg egy azonnali elmozdulást ígérő, előkészített bőrönd. Kevés dinamikusabb kellék van egy jól megvilágított bőröndnél. Minden szegénységet, bizonytalanságot, észrevehető hontalanságot áraszt. Ősz hajú, szemüveges, érett férfi (Kókai János) kezd bele egy egész estén át tartó, szakadozott monológba. Mondandójában a „belső táj” leírása a lényeg, melyből kitetszik, elvárásai és félelmei úgy kavarognak benne, mint egy kapunyitási pánikot megélő fiatalban. Látni tanulok! – mondja, de inkább emlékezni látszik. Betegség, halál, árnyakkal és rémekkel teli gyerekkor s az egész ellenfélként támadó világ ijeszti ezt az embert. Malte huszonéves, Kókai negyvennyolc évesnek mondja magát. Meglepő hát, s reménytelennek is tetszik a hangoztatott fő feladat: „Látni tanulok!”  Az élményrögzítés gondjai után hősünk zenei társalgásba elegyedik az őt körüllebegő figurákkal, maga köré csavarintva mintegy az időt, s vele az emlékeket. Itt a néző kissé elbizonytalanodik. Rájön, hogy nem szabad cselekményre számítania. De mivel a játszók sok alakban kell, hogy megjelenjenek, nem mindig lehet fölismerni, hogy egy-egy pillanatban ki kicsoda, s milyen közelségben van a főszereplővel. Vannak szép, tisztán fölismerhető helyzetek, ilyen a rég elveszített, s magát is elveszettnek érző, hajdani anya megjelenítése, ilyen a család szellemlényekként megjelenő, s még időben kitaszított halottjainak megidézése, ilyenek az utcai járókelők viszolyogtató figurái, s ahogy mindez távoli kutyaugatásba, patadobogásba enyészik el. 

rilke3

A félelmet és az undort almazöld abszintot tartalmazó poharak oldanák, de nem egyszerű ezeket oldani. Egyszer, mikor utalás történik Baudelaire A dög című versére, el is hangzik a mű, teljes terjedelmében, tekintélyes lyukat vágva az eddigi, elomló prózába. (Elgondolom, ha Rilke-verseket próbálnánk applikálni ebbe a Rilke-prózába, az is veszélyes volna. Olyan mértékben tér el a szövegek megmunkáltsági szintje, hogy eldolgozhatatlan törések képződnének az anyagban.) A kezdő képekben egy idős katona haldoklik burukkolva egy hátsó asztalon, később ugyanott a főhős kap elektrosokkot. A teljes szétesés felé tartunk. Aforisztikus gondolatok érnek el hozzánk szerelemről, betegségről, halálról. Aztán a már nem annyira ajzott, inkább elomló zenére, keretet képezve megismétlődik a kezdő, szédült bolyongás, csönd lesz, végül sötét. 

Az előadás után nekiállok összerakni, mit is láttam. Szerencsémnek tartom, hogy nem találkoztam előbb az alkotók által fontosnak érzett, s az előadás elektronikus hirdetésében szinte reklámszövegként alkalmazott idézettel, azzal a dr. Tringer Lászlótól származó, s minden bizonnyal helyénvaló diagnózissal, amivel a nagyhírű pszichiáter az alapmű hősét jellemzi, mondván: Malte paranoiás szkizofrén. „A libido fejlődésében zavar következik be, a libido az Egót szállja meg és az Ego ily módon grandiózus fontosságra tesz szert. Nem alakulhatnak ki  érzelmi és szeretetkapcsolatok. A kapcsolatiság elrettentő, taszító és fenyegető… ugyanakkor a téveszmeképződés kísérlet a világ jelentéssel való felruházására.”  Lehet, hogy ez így van, de aki kézbe veszi a Görgey Gábor nagyszerű fordításában is olvasható írásművet, érezni fogja, hogy egy ilyen orvosi diagnózis csak arra jó, hogy kulcslyukméretűvé szűkítse a műre való rálátásunkat. Művészi munkában aligha hasznosítható, ha kórtanilag próbáljuk definiálni a látomásokat. Mint ahogy azok a kortársi tanulmányok is csak lábjegyzetként használhatók az alkotás során, amikben egy-egy hasonló művet „pihévé szednek hűvös kócsagok” (J.A.). 

rilke4
Fotók: Veres Ildikó. A képek forrása: RS9 Színház

Ám ott a mű, maga. Rilke főhőse egy Párizsba keveredett, dániai fiatalember, aki a saját testi-lelki hontalanságát, s nem lanyhuló egzisztenciális pánikját pokoli érzékletességgel közvetíti. Kép kép hátán, formák, szagok, érzetek kavargásában, lihegő összevisszaságban, együtt jelenik meg a porló szecesszió és az expresszionizmus. Még nincsenek itt a költői életmű későbbi szakaszában megjelenő angyalok, a „lélek halálos madarai”, de már itt motoznak, s múltba-jelenbe avatkoznak a Munch és Schiele képeit idéző élőhalottak, a velünk élő kísértetek. Elképesztő erejű írás ez, s Lábán Katiék érdeme, hogy felhívják rá a figyelmet. Hallatlan izgalom fölfedezni a szövegben a Gogoltól származó, sötét groteszk hatását, az átváltozások Kafkánál kiteljesedő rémületét, de a Morgenstern akasztófaénekeiben megjelenő, jéghideg iróniát is. S menet közben jön rá az ember, hogy mire jó az a túlhajtott, fájdalomig részletező pontosság, ami néha egyfajta „iparművészeti cizelláltságba” (Halász Előd jelzője ez) vált át. Mennyire korunkbeli ez a látásmód! Egészen Hrabalig elér. Amúgy meg elég, ha napjaink hiperrealista képzőművészeti alkotásaira gondolunk. Látni tanulok! – mondta Rilke. S nem lehet elhallgatni, hogy az életrajzok egy része szükségesnek tartja megemlíteni, hogy a folyton vándorló költő, végül, mikor már nem is alapbetegségétől, a leukémiától szenvedett, hanem egy rózsatüske szúrása fertőzte meg – nyitott szemmel halt meg. 

Az anyag részleteiben, személyre, vagyis előadóra szóló, egyéni szerkesztésben remekül tudná szolgálni ifjú színészek monodráma kísérleteit. Nem lehetünk elég hálásak Lábán Katalinnak és a közreműködőknek, hogy bár produkciójuk csak sávosan érinti a művet, ők azok, akik most szemmagasságba emelték a rendkívüli regénytöredéket. 

Az előadás adatlapja az RS9 Színház honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek