A többek közt presztízsdrámáiról és igényes könyvadaptációiról nevezetes angol csatorna ezúttal is nagyot vállalt, amikor Ian McGuire könyvének öt részes feldolgozásába kezdett. A történet a 19. század közepén játszódik, s egy bálnavadász hajó útján kísérhetjük végig a veszélyes foglalkozásra vállalkozó tengerészeket, köztük a sorozat főhősét, a hajóorvosnak jelentkező Patrick Sumnert (Jack O’Connell). A hadseregből menesztett és kétes múltú orvos igazi ellenfélre talál Henry Drax (Colin Farrell) személyében, aki egymaga képvisel mindent, ami az emberséggel és a civilizált életmóddal szemben áll, vagyis papíron a tökéletes ember erre a munkára, ám maga is sötét titkokat hordoz.

Jack O’Connell

A könyv és a sorozat vállalása a két főszereplő szembenállásának bemutatása, miközben adódik a kérdés, hogy mi teszi az embert különlegessé. Az elvei és morális érzéke, vagy esetleg pont az a képessége, hogy bármilyen veszélyes szituációhoz alkalmazkodni tud, akár saját civilizált, polgári álcájától is megszabadulva? A témát a történet először messziről közelíti meg, ám ahogy egyre messzebb kerülünk az akkoriban a civilizált világ középpontjának tekintett Nagy-Britanniától, úgy kapunk egyre aggasztóbb válaszokat. Főhőseink egyike sem feddhetetlen ember –  a hajó kapitányának, valamint a legénység több tagjának is megvan a maga gyarló oldala –, ám láthatóan a végsőkig ragaszkodni próbálnak bizonyos normákhoz, még ha a jég hátán élik is napjaik nagy részét. Nézőként izgalmas követni, meddig képes ez a színjáték ilyen körülmények között folytatódni, illetve az elkerülhetetlenül közelgő katasztrófa milyen hatással lesz rájuk, egyáltalán milyen ember képes túlélni egy krízist a sarki hideg kellős közepén.

A kiábrándítóbb választ Farrell karaktere képviseli, aki annyi időt töltött a civilizációtól távol, hogy maga is inkább ösztönlény, akit a pillanat hevében adódó ingerei vezérelnek, így kiszámíthatatlan és veszélyes útitárs. A színész mindent beleadott szerepébe, Drax félelmet keltő – és végtelenül szánalmas karaktere neki köszönhetően válik a sablonosabb ellenségfigurából hús-vér szereplővé, akinek minden megszólalásából süt az értelem teljes hiánya. Mégis képtelenek vagyunk nem rá figyelni és tartani tőle, mit tesz legközelebb. O’Connell hajóorvosa tökéletes ellentéte mindenben, a sorozat valódi főhőseként az ő narrációja határozza meg, hogyan tekintünk az elénk táruló embertelen világra. Múltbéli gyarlóságaiért való vezeklése pedig a sorozaton átívelő vezérmotívumként igyekszik morális támpontot biztosítani a sok borzalmas figura között. Sumner maga sem jó ember, de ebben a társaságban mégis kiemelkedik, amiért kényes helyzetekben hajlandó súlyosabb döntéseket hozni.

Colin Farrell

Az Északi vizeken másik fontos eleme az ártatlanság és bűnösség kérdése, illetve a társadalom ezekhez való viszonyulása. A teljes erkölcsi tisztaságot képviselő karakterek kivétel nélkül elbuknak, vagy olyan akadályokkal szembesülnek, amelyeket a kevésbé felvilágosult kor gondolkodása állít eléjük. Ezek a motívumok többnyire kevésbé működnek, mivel inkább a példabeszéd szintjén jelennek meg, a történet egy-egy epizódra felkapja őket, majd gyorsan átlép rajtuk, ami ugyan a történet nagy egészén nem sokat ront, mégis feleslegesnek hat.

A megvalósítás azonban jól sikerült, így a BBC-sorozatoktól megszokott minőséggel találkozhatunk. A készítő Andrew Haigh amennyire csak tehette, tényleges helyszíneken forgatott, a látvány pedig valóban lenyűgöző. A sarkköri táj mint harmadik főszereplő már az első epizód fókavadászatot bemutató jelenetei során is betölti a képernyőt, jelezve számunkra, hogy tényleg a civilizáción túl járunk, ahol szereplőinknek semmi keresnivalójuk nem lenne. Az animációs technológiákkal megoldott rizikósabb jelenetek sem lógnak ki annyira, hogy az élmény rovására menjenek, így a produkció fő vonzerejét valóban a környezet és annak különleges, rideg és borongós légköre adja. Ezeket támogatja a ritkán felcsendülő, de mindig hatásos filmzene, valamint az epizódok közben és végén elhangzó matrózdalok, melyek megteremtik a hangulatot.

Haigh rendezése karaktercentrikus, a szereplők dialógusaik során jellemzően a teljes képernyőt betöltik; különösen Drax karaktere, akinek tolakodó, állatias stílusára még rá is erősítenek ezzel. A folyamatosan adagolt és soha fel nem oldott feszültség azonban soknak bizonyulhat egyvégtében, a széria nem véletlenül volt eredetileg heti bontásban látható a hazájában. Az öt részes tálalás azonban még így is túlzásnak hat: a főbb témák az évad közepén körbeérnek, s a szereplők is elérkeznek arra a pontra, ahonnét nincs hová fejlődniük, vagy alacsonyodniuk. Így a maradék pár epizód, különösen a negyedik rész második fele már elnyújtottnak és feleslegesnek érződik a korábbiak ismeretében.

Hasonlóképp és talán az elnyújtottságból is adódóan a zárás sem hozza el a várt katarzist, inkább csak nyugtázzuk, hogy a cselekmény lezárult, többé-kevésbé úgy, ahogyan azt már a harmadik rész alatt sejteni véltük. A készítők abba a hibába estek, hogy az egyébként kifogástalan színészi játékra, valamint a hangulatos helyszínekre és díszletekre bíztak mindent, hátha képesek feledtetni a hasonló történetekből már jól ismert fordulatokat és történetelemeket. Sokáig működik is a koncepció, ám pont a végére kicsit elfárad az egész. A könyv ismeretének hiánya senkinek nem fog különösebb gondot okozni, mégis érződik, hogy Haigh gyakran túlságosan ragaszkodni próbál az alapműhöz, ezért pár kulcsfontosságú jelenetben a történet nem kel eléggé életre. Mégis feltétlenül igényes adaptációról beszélhetünk, amely jogosan kerülhet be a tavalyi év legjobbjai közé, és sokaknak kínálhat izgalmas néznivalót a téli hónapokban.

A sorozat adatlapja a mafab.hu oldalán ide kattintva érhető el.