Az újabb és újabb generációk időben és tapasztalati szinten is egyre távolabb kerülnek a második világháború eseményeitől. A háborúról és az azt követő időszakról kevesen kapnak elsőkézből információkat, ezért a történelmi tapasztalatok jelentősége is halványul. Bármennyire is közhelyes megállapítások ezek, 2010-ben ennek a problémának a felismerése vezette Jaïr Stranders és Bo Tarenskeen holland színházi szakembereket a Theater na de Dam közösségi program létrehozásához. A kezdeményezés nevében is megjelenő amszterdami Dam tér egyik fő látványossága az a monumentális emlékmű, amit a második világháború áldozatainak emlékére állítottak 1956-ban. A teret környékező színházak 2010-ben a háború áldozataira emlékezve hoztak létre különböző előadásokat annak érdekében, hogy a társadalom nagyobb figyelmet fordítson a múlt eseményeire. 

Jelenet az előadásból

A Theater na de Dam már a kezdetektől azzal bízza meg partnereit, hogy fiatalok bevonásával készítsenek előadást a második világháborúhoz kapcsolódó személyes történetekről. A Személyes Történelem Produkció elsőként 2018-ban csatlakozott a programhoz, ez idő alatt három előadást és két filmet hozott létre száztíz diák bevonásával.

A 2022-es Fény/Törés című színházi sétát a korábbi évekhez hasonlóan Kallós Viola rendezte tizenkét középiskolás diák (Aczél Boglárka Csenge, Basilides Péter, Babusa Klaudia, Kovács Emili, Kordai Napsugár, Molnár Panna, Kis Maja Szófia, Merth Zsófia, Szitó Balázs, Kozma Boróka Mirjam, Nagy Zsófia Fanni, Duma Hajnalka) bevonásával. A Nemzetközi Holokauszt Emléknaphoz kapcsolódó előadás fókuszában a budapesti gettót, valamint a zsidóüldözést túlélők személyes történetei álltak. Ezeket a történeteket pedig a diákok saját maguk által készített interjúk során ismerték meg (történetmesélők: Fedrid Gábor, Forgács János, Gábor Eszter, Sommer Katalin).

Az előadás az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár belső udvarán veszi kezdetét, amikor a szereplők a gangra nyíló lakásajtókból kilépve, a korlátra támaszkodva saját történeteiket kezdik el mesélni a lentről felfelé tekintő közönségnek. A visszaemlékezések ezen a ponton még főleg a gyerekkorról és az abba be-beszökő világpolitikai eseményekről szólnak.

A szereplők ezt követően levonulnak a lépcsőn és többekkel kiegészülve egy-egy széken állva körülveszik a nézőket. Ekkor hangzanak el a zsidótörvények bevezetéséről szóló történetek, majd a közönséget az érkezéskor kapott kártya színe szerinti csoportokba osztják. A színházi séta külső helyszínei közül elsőként a budapesti gettó egyik központi helyszínére, a Klauzál térre vezet bennünket a csoportvezető (aki az előző évi diákcsoport tagja volt). A játszótér sportpályájához érve, annak rácsos hálóján keresztül látjuk a szereplőket egy sorban állva, leszegett fejjel dülöngélve. A rövid jelenet statikusságát a kiszolgáltatott embereket meghatározott időközönként, látszólag indokolatlanul bántalmazó őr töri meg. Mozgása stilizált, ahogyan az ütések hatására összeeső „raboké” is. A kivégzés látványa bármiféle hang vagy vizuális effekt használata nélkül eleveníti fel a tér számtalan temetetlen halottjának képét. Mikor a csoport továbbáll, a játszók még hosszú másodpercekig tartják mozdulatlanul a végső képet.

Egy Nagy Diófa utcai kávézóba megérkezve egy monológot hallhatunk, amelyben hátborzongató módon jelenik meg a régi rádióból szóló „Négy cili, hat cili” című kuplé. A 16 éves fiatal családjának történetét apró gesztusokkal, hosszabb, általában zenével vagy bejátszással kitöltött szünetekkel meséli el a tér közepén álló játszó. Az elhangzó súlyos monológot támogató kevés eszköz mégis képes feszültséget teremteni a szűkös térben.

Fotók: Mónus Márton

A Történeti Tár épületébe visszaérkezve előbb egy konyhában hallhatunk olyan történeteket, amelyek valamilyen módon a nélkülözéssel teli időszakban elérhető ételekhez kötődnek, majd egy, az emeleti szoba falára kivetített videóinstallációt (Somló Dávid munkája) tekinthetünk meg. A vetítésen megjelenő, ünneplő tömegeket ábrázoló képek jól látható ellenpontot képeznek a narráció által felvázolt, gettón belüli embertelen állapotokkal. Miután minden csoport végzett az utolsó helyszínen, a játszók ismét körbeveszik a nézőket, majd lezárják az előadást, keretes szerkezetet adva az eseménynek. 

A Theater na de Dam program keretein belül természetes módon az alkotói folyamatra láthatóan nagyobb hangsúly helyeződött, mint a bemutatásra kerülő anyag végletekig való kidolgozására. A diákok játéka és bemutatott jelenetei mögötti pedagógiai munka már az első pillanattól szembetűnő. A néző gimnazista korú fiatalokat lát, akik hozzájuk nagyon hasonló korban lévő emberek történeteit mesélik el több évtized különbséggel, mégis olyan megértettséget sugallva, mintha maguk értékelnék saját múltjukat. 

Ez az empátia még úgy is szembetűnő, hogy a megvalósításban számos megakadás, ritmusvesztés figyelhető meg. A közös jeleneteknél sokszor csak hosszú másodperces szünetekkel követik egymást a megszólalások, ami feltehetően az interjúkészítéshez és az anyagban való elmélyedéshez képest rövid (pandémiával terhelt) próbafolyamat eredménye. A kültéren játszódó jelenetek a sétálószínház szokásos problémájával, az élményből való kiesés veszélyével küzdenek. Ehhez társul hozzá az is, hogy két csoport az időbeli különbségek miatt be is érheti egymást, percekig tartó várakozást eredményezve, valamint ezzel elszalasztva a meglepetés erejét.

A nemzetközi program magyarországi projektjének célja, hogy a fiatalabb generációk a gettó helyszíneit érintve megismerjék és közelebb kerüljenek a második világháború és az azt követő időszak eseményeihez. A vállalt szándékot pedig maradéktalanul teljesítve látom még akkor is, ha a hosszú folyamat végén megvalósult előadás az előadói szempontok helyett inkább a történetek által elindított belső gondolatokra helyezi a hangsúlyt.

Az előadás adatlapja a Személyes Történelem Produkció honlapján itt található.