A nem evilági lények régóta visszatérő figurái Guillermo del Toro fantasztikummal átszőtt filmjeinek. A mexikói rendező meghatározó védjegyévé vált a szörnyek szerepeltetése, mellyel egyfajta torz tükröt tart az emberekben lakozó démonoknak és deviáns gondolatoknak. Ugyanakkor hőseinek az álmok és a mese által menekülési utat is biztosít, így filmjeiben a gonosz és a kiszolgáltatottság mellett felsejlik a szerelem reménye és a boldogság utáni vágy. Del Toro klasszikus hollywoodi zsánereket és irodalmi műfajokat idéz meg — kedvenc műfaja a horror és annak különböző változatai — és teremt vizuális ötletekben tobzódó atmoszférát, mely olykor a narratíva hátrányára élvez prioritást.
A lebilincselő és sötét tónusú A Faun labirintusa a valóság és a képzelet határán mozog, és egy 13 éves kislány szemszögéből meséli el a 40-es évek Spanyolországát elnyomó Franco-rezsim borzalmait és vezeti be a nézőt a fantázia birodalmába. A film megfelelően találja el az arányokat, és a misztikum finoman színesíti ki a valóság tartományát. Ez a világok közöttiség fedezhető fel a Bíborhegy című gótikus horrorfilmjében is, melyben az élők és a holtak egyaránt fenyegetést jelentenek a hősnő számára. A cselekmény alapvetően a gótikus románc műfaji jegyeit sorakoztatja fel, ám del Toro nem tagadja meg horrorfanatikus énjét sem, és idővel a véres látomások és a vörös szín szimbolikus használata kerül előtérbe.
A rendező a hollywoodi szuperprodukciókkal építi ki markáns szerzői vízióját, melynek eddigi, díjakkal — többek közt legjobb film és rendező Oscar-díj — is elismert darabja A víz érintése. A bizarr szerelmi történet a hidegháború Amerikájában játszódik és a korra jellemző paranoiára, valamint a különböző társadalmi egyenlőtlenségekre reflektál. A felnőtteknek szóló mesében az első számú gonosz megtestesítője a katonai erők vezetője, aki saját nyomorultságát leplezi szadista tetteivel, így A víz érintésében sem a szörny viselkedik hagyományos értelemben vett szörnyként, hanem az ember.
 Jelenetek a filmből |
Az eltérő fantasztikumú művek után del Toro legújabb munkájában ezúttal a noir műfaját porolja le és a rá jellemző tematikai és stilisztikai motívumokkal az 1940-es évek cirkuszkultúráját eleveníti fel, melynek fő attrakciója a szörnyszülött. A William Lindsay Gresham 1946-os regénye alapján készült Rémálmok sikátora című filmben a természetfeletti sík csupán a trükkök és illúzió szintjén van jelen, és az emberek eredendő gyarlóságaira, vágyaira helyezi a hangsúlyt. A noir címke egyrészt a különleges formanyelvi megoldásokban jelentkezik, ilyen az expresszív megvilágítás vagy az éjszakai felvételek gyakorisága, azonban a fekete-fehér színvilág helyett vibráló színekkel (főként zöld és sárga) borítják be a vásznat és a folyton mozgó kamera járja be a klausztrofób tereket, másrészt a noir emlékezésdramaturgiája (flashback) és a fatalista színezet is tetten érhető az elbeszélésben.
Gresham könyvét 1947-ben először Edmund Goulding adaptálta filmre, aki ugyan hű maradt az eredeti szöveghez, de mivel az 1934 és 1968 között érvényben lévő cenzúra, a Hays Kódex jelentősen korlátozta azt, hogy mi szerepelhet a filmben, a végeredmény kevésbé erőszakos és szexuális töltetű, illetve a befejezést is megváltoztatták.
 |
A 2021-es változatban a Bradley Cooper által megformált Stanton Carlisle azonnal felveszi a rejtélyes, múltnélküli idegen imázsát. A férfi kevés aprópénzért és élelemért csatlakozik a Clem Hoatley (Willem Dafoe) vezette cirkuszhoz, ahol eleinte tipikus férfimunkákat végez, majd összebarátkozik a spirituális műsorszámot előadó házaspárral, a misztikus Zeenával (Tony Collette) és alkoholista férjével, Pete-tel (David Strathairn). Az együtt töltött idő során hamar kiderül, hogy az intelligens Stan sokkal többre hivatott, mint holmi fizikai munka és képes a közönséget rezzenéstelen arccal manipulálni. Stan nagyravágyó és számító antihős, aki fokozatosan involválódik a bűnbe. Amikor egy szerencsétlen baleset következtében Pete meghal, Stan úgy dönt, hogy továbbáll és a chicagói elit társaság köreiben próbál szerencsét.
Álmai megvalósításában segítségére lesz a vándorcirkusz szelíd teremtménye, Molly (Rooney Mara), aki időközben teljesen belehabarodik Stanbe. A pár mentalista műsorával egyre nagyobb hírnévre tesz szert, ám az idilli pillanatokat beárnyékolja a noirból átvett klasszikus femme fatale felbukkanása. Cate Blanchett lehengerlő alakításában megismerjük a pszichiáter Dr. Lilith Ritter-t, aki vonzerejével és tudásával behálózza Stant. Az újdonsült kapcsolatban a saját céljai érdekében mindkét fél kihasználja a másikat, és ahogy az egy noirban általában lenni szokott, a végzet asszonya a romlásba taszítja az arra amúgy is hajlamos Stant, akinek múltbeli tetteire is fény derül, és már nem palástolhatja tovább hazugságokkal azt, ami benne lakozik, a valódi énje elől nincs menekvés.
 A képek forrása: MAFAB |
Az újragondolt Rémálmok sikátora del Toro és forgatókönyvíró-társa, Kim Morgan interpretálásában kompromisszumok nélküli darab, amely hosszan elidőz a karakterek jellemvonásainak megrajzolásával és apránként tárja fel az eseményeket mozgató motivációkat, valamint a sötét titkokat. A két és fél órás játékidő első felében a lassan csordogáló és kevésbé izgalmas cselekmény a főbb szereplők összetett és sejtelmes jellemével, illetve a pontosan megkomponált látvánnyal próbálja a néző figyelmét lekötni. Lomha léptekkel eltáncolt keringő, mely a játékidő második felében ritmust vált, hogy a fordulatos és némileg kiszámítható finálét követően csendben véget érjen.
Del Toro filmje pazar körítésben tálalt, lassan építkező darab, mely nyomokban örökérvényű morális üzenetet tartalmaz. A rendező az általa megálmodott groteszk és bűnös világban alászáll az emberi lélek mély bugyraiba, azonban a narratív konvenciók kényelme és múltba néző esztétikája révén a Rémálmok sikátora nem tud több lenni, mint egy nosztalgikus stílus- és műfajkísérlet, ami ahelyett, hogy új kontextusba helyezné és árnyalná az eredeti szöveget, csupán újból felolvassa azt. Így aztán nem is kapunk mást, csak egy hibátlanul kivitelezett bűvészmutatványt.