Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PENGE, PAMACS, POMÁDÉ

Zeke Gyula: Borbélyok, frizőrnők, fodrászok (Egy szakma és társadalma a modernkori Budapesten)
2022. jan. 23.
Szakmatörténet, kultúr- és társadalomtörténet, technikatörténet, egységes, átfogó, valóban tudományos munka szórakoztató olvasmány formájában. VÁNDOR JUDIT RECENZIÓJA.

Amikor megláttam a borítót a standon, azonnal lecsaptam rá: micsoda cím, micsoda téma, mennyi fénykép! És ezernyi emlék: Kardos úr, a borbély a Hegedűs Gyula utca 24. szecessziós kapuja melletti üzlethelyiségben tizenegy éves koromban géppel nyírta fel a hajamat nagyapám utasítására, hogy az uszodában gyorsabban száradjon meg; anyu a frissen fodrászolt, lakkozott frizurájával; dohányzó nők a piros búra alatt, fekete háló rögzíti a papír fülvédőt a forró levegő ellen, gázláng és sütővas, a Váci utcai maszek, sorolhatnám a sokaknak ismerős képeket. Ez a recenzió nem pusztán kritikai céllal, de azért is született, hogy kedvet csináljon az olvasónak, hogy vegye kezébe a vastag, 100 fekete-fehér és színes fotóval illusztrált könyvet, és ismerkedjen meg a borbélyok, frizőrnők és fodrászok szakmájának sok szálon futó történetével a kezdetektől, de főleg a múlt század elejétől a rendszerváltásig, a borbélymesterség eltűnéséig tartó időszakban.

Zeke Gyula – maga a borotválás lelkes híve, állandó borbély/nőjének, Marikának ajánlja művét – akkurátusan veszi sorba a tényeket, eseményeket, adatokat, akárha a beretválás kellékei lennének. Amire épp szükség van vagy lehet, az ott van a polcon, de bármi előkerülhet a pult alatti, az állandó vendég saját borotváló kellékeit őrző fiókokból. Személyes tónusú ez a tudományos beszéd, ugyanakkor végtelenül objektív is: hatalmas feldolgozott levéltári anyaggal, statisztikákkal, statisztikai értelmezésekkel a fejszőrzet (szakáll, haj) rendezésének történetéről. A Borbélyok, frizőrnők, fodrászok: szakmatörténet, kultúr- és társadalomtörténet, technikatörténet, egységes, átfogó, valóban tudományos munka szórakoztató olvasmány formájában.

zekefodrasz

Az impozáns mennyiségű forrásanyag három nagy csoportba osztható. A szerző elsőnek említi a levéltári anyagokat: ipartestületi dokumentumok, panaszlevelek és válaszok, fel- és bejelentések, tisztázó igazolások: szemezget belőlük, olyan hangulatot teremt, hogy a múltba merülő olvasó kortársnak érezheti magát. A második csoportba tartoznak a statisztikai hivatal kiadványai, Illyefalvi I. Lajos munkái; ő a városszociológiai adatfelvétel és adatfeldolgozás módszertanának korszerűsítője volt. A harmadik nagy csoport a korabeli polgári sajtó, szaksajtó, a napilapok cikkei, ezek a kor mentalitásának feltérképezéséhez adtak segítséget, és oldják a statisztikai elemzések szárazabb tónusát.

A szakmatörténetnek sok rétege van. A Mindennek van előzménye című rész az antikvitásig nem nyúl vissza, de említést tesz a borbély és fodrász szavak eredetéről, etimológiájáról, jelentéséről és jelentésének változásáról, e változások szakmai, technikai okairól.  Zeke Gyula visszaviszi az olvasót azokba az időkbe, amikor még a borbély kirurgusként piócázott, eret vágott, köpölyözött, majd idővel már csak fogat húzott, boltja felett borbélytányér cégérrel. A második rész a Szervezetek és intézmények a céhek megszűnésével érkező változásokat ismerteti. A magyar ipar működését szabályozó törvényt 1872-ben hagyta jóvá az országgyűlés. A VIII. ipartörvény a nagyipar kiépítését segítette a fennálló céhek megszüntetésével. Amennyiben a volt céhtagok többsége úgy kívánta, ipartestületet hozhattak létre. az 1884. évi XVII. törvénycikk már a kisiparosok működési érdekeit is szem előtt tartotta: „A magyar korona országai területén minden nagykorú, vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, ezen törvény korlátai közt bármely iparágat, ideértve a kereskedést is, bárhol, önállóan és szabadon gyakorolhat.” Ez a jogszabály lényegében 1948-ig foglalta jogi egységbe az iparűzés feltételeit, a munkaviszonyokat és a szakoktatást. Ezt az időszakot elemzi a szerző az első nyolc részben. Ismerteti a mesterek, segédek és tanoncok élet-, lakás- és munkakörülményeit, a munkaórák számát, a boltok berendezését, az üzlettereket, még a higiéniai intézkedéseket is, például idéz egy 1898-ban született tervezetet: „A borotváló szék fejtámlájára minden alkalommal tiszta kendőt köteles tenni”, vagy „A fésűt és kefét ugyancsak minden használat után kötelesek szódaoldatban megmosni”. A javaslat rigorózus mivoltával nem értettek egyet azok, akikre vonatkozott, udvariasan bár, de tételről tételre megcáfolták, vagy azért, mert feleslegesnek tartották, vagy azért, mert túlságosan költségesnek bizonyult. „A borotváló szék támlájára minden alkalommal tiszta fejkendőt tenni? Ezen pont egyenesen anyagi tönkremenetelünket vonná maga után”, válaszolta az ipartestület 50-es (azaz ötven tagú) bizottsága. Ehhez hasonló dokumentum-csemegéket kap az olvasó szinte lapról lapra.

A nők megjelenése a női vendégkör kialakulásával és a női munkaerő feltűnésével foglalkozik. Volt, aki özvegyi jogon örökölte a boltot, mások kitanulták a szakmát, megint mások manikűrösként vagy kozmetikusként dolgoztak az üzletben, és ha elég csinosak voltak, akkor kis cikkecske is megjelent róluk valamelyik napilapban, valahogy így: „A mai verőfényes reggelen új szenzációra ébredt az Eötvös utca környéke. Már a kora reggeli órákban elterjedt a hír a Hunyadi téri vásárcsarnok mozgalmas világában, hogy az Eötvös utca egy kis borbélyműhelyében csinos fiatal nő borotvál”. Eleinte elvétve babrálnak női ujjak a férfifejeken, majd ahogy csökken a szakma jövedelmezősége (külön érdekes rész, ahol a borravaló jelentőségéről ír a szerző, lévén a tanoncok és segédek igen gyakran fizetés nélkül dolgoztak, jövedelmük csakis a borravalóból származott), egyre több nő lép a férfiak helyére. Ugyanitt tudjuk meg azt is, hogyan jelenik meg az közösségi térben kuncsaftként a polgárnő, aki már nem a lakásra rendeli a frizőrnőt (fésülőasszonyt), hanem követve a 20. század eleji divatforradalmat, maga megy rendben tartatni frissen vágott eton, pubi- vagy bubifrizuráját, és a húszas, harmincas évektől kezdve rendszeres látogatója a fodrászüzleteknek, ahol azért akkor még a férfifodrászok vannak többségben.

Ahogy közeledünk a jelenhez, úgy kopik meg a régmúlt olykor bájos, vagy annak tűnő patinája (Háborúk és bűnök és a Törés és folytonosság című fejezet). Ostrom, behívók, zsidótörvények, belövések, rekvirálás, igazoltatás, a 1945 utáni évek, túlélők, feljelentettek és feljelentők; magyarázó szövegekkel összekötött jegyzőkönyvrészletek igen lesújtó, szürke képet festenek a városról. És jön az állami fodrászat, majd a fodrászszövetkezetek, itt már egyre ismerősebb terepen járunk, a maradék néhány magánkisiparos a maszek világban küzd a megélhetésért. A Lejtmenet a szakma válságos állapotának okait taglalja, és a szerző fájó szívvel búcsúzik el a borotválástól és a borbélymesterségtől.

Szerencsére, bár ezt csak a magam és baráti köröm tapasztalata alapján mondhatom, a mesterséget nem fenyegeti kihalás.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek