Transzszexuális mélyfúrások Gergye-módra, avagy ironikus nemiszerv-börze, szórakoztatóan gátlástalan, művérben tocsogó, rakoncátlan, morbid revü – Nietzsche bűvöletében. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Gergye Krisztián
„Én a filozófus Dionüszosz tanítványa vagyok; sokkal inkább vagyok szatír, mint szent.” (Nietzsche: Ecce homo) A szatírt akár fel lehetne fejteni kizárólag Nietzsche felől, hiszen egyértelmű, hogy Gergye Krisztián szintén elkötelezett Dionüszosz-rajongó, azaz elszántan elfojtásellenes szabadságharcos: bármi áron, de ő is vissza akarja követelni az elveszített, letagadott mámor és gyönyör jogát. Mégis, a koreográfus azzal, hogy darabjában könnyedén összemixeli a görög mitológia félig ember-, félig állattestű erdei félisteneit, a szatüroszokat Nietzsche Dionüszosz-értelmezésével és a köznyelvben „szatír” kifejezés alatt értett, hosszú kabátját groteszkül szétrántó exhibicionista alakjával, úgy tűnik, némi ironikus distanciát mégis tart. (Nietzschével ellentétben, aki az életművén átvonuló, szenvedélyes Dionüszosz-mánia egyenes végkifejleteként, 1889-es összeroppanása után már csak nemes egyszerűséggel Dionüszoszként írta alá leveleit.)
Gergyénél nincs test, mely ne vágyakozna, lüktetne, sóvárogna folyton a többi test iránt. Ami viszont érdekes, hogy ezeknek a testeknek nincs szexuális preferenciájuk, teljesen szabadok a mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális vagy akár biszexuális kódoktól, hiszen a szereplők tetszőlegesen váltogatják a biológiai nemüket, a szexualitásukat és partnereiket egyaránt. Mintha a nemi szervek is csupán egy nagy, kaotikus jelmezbál kellékei lennének, mintha senki nem lenne beszorítva saját biológiai testébe. Így aztán semmi meglepő nincs abban, amikor a női szereplők olykor merev férfi nemi szervet viselnek (hűen persze a Dionüszosz kíséretéhez tartozó szatírok ábrázolásához), de még abban sem, amikor végső poentírozásként Gergye, mint kasztrált szatír, női ölet varázsol magának, eltakarva saját nemi szervét. A nemek feletti csábítás, az identitás kaméleon-jellegének transzparenssé tétele Gergye igazi terepe.
Szinte giccsesen látványos és parodisztikusan dionüszoszi jellegű az előadás: az összenyomott szőlőszemekből bordó lé csurran, Tárnok Marica egy hatalmas férfi nemi szervet dob le a színpadra, csak úgy porzik, félmeztelen táncosnők – Gresó Nikoletta és Virág Melinda – fekete és vörös festéktől csorgó hajjal, maszatos testtel hagynak nyomokat mindenhol. A legdurvább jelenetek (például a kasztrálás) árnyjátékként vetülnek a falra, mintha szorongató víziók lennének. De bármennyire is szépségesen barbár ez a darab, képtelenség halálosan komolyan venni: éppen végletessége és szenvedélyessége miatt hordozza magában önnön paródiáját, de ez nem véletlen túlkapás, hanem az alkotói tisztánlátás és humorérzék biztos jele.
Gresó Nikoletta, Tárnok Marica és Virág Melinda
Gergye szabadon játszik az utóbbi években teremtett, bizarr és szokatlan, mégis archetipikusnak tűnő szerepsémákkal. Ágens a maga bujaságában, artikulálatlan sikolyaiban, zihálásában, démonikus indulataival mindig egyfajta fékezhetetlen női őserőt képviselt Gergyénél, de nem véletlen, hogy az anyaszerep, a szent és a meggyalázott szerep mellé ezúttal a kasztrált nő is felsorakozik az énekesnő repertoárjába. Tárnok Marica rengő, monumentális, királynői alakját is sokadszor láthattuk már a mostanihoz hasonló szerepben, ő mindig az agresszort, rendíthetetlen túlerőt, az elnyelő örvényt, a hús törvényét testesíti meg.
Gresó Nikoletta és Virág Melinda talán eddigi pályafutásuk legizgalmasabb szerepeit kapják A szatírban, mindketten tökéletesen elbírnak vele. Egyszer nagykabátos, lopakodó szatírként érkeznek, máskor csupasz, festéktől csurgó testtel vergődve ütik szét a színpadot, mint két megveszett fenevad. Gátlástalanság és immoralitás jellemzi az alakokat, de ez nem valamiféle dörzsölt de Sade-i szerepmodell, sokkal inkább a libidó ártatlan, kontroll nélküli áramlása. Nem valami után, hanem valami előtt vagyunk, hőseink nem kiégett, unott kéjencek, hanem romlatlanul szemérmetlen lények. Persze, minél csupaszabb, nyersebb, animálisabb, „őszintébb” egy-egy figura Gergye Krisztián darabjaiban, annál kiismerhetetlenebb és idegenebb is egyben. A koreográfus olykor becsatlakozik a kabátjukat kéjes mosollyal széttáró exchibicionisták közé, máskor önironikus pózként szinte hoppmesteri, kecses modorossággal irányítja az erotikus csoportterápiát, végül pedig elszenvedi a kasztrálást, és megcsonkítva bukkan fel.
Ágens. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Meggyőződésem, hogy A szatírban éppen az a lényeg, hogy a szereplőkben, már megjelenésükkor kódolva van a hermafroditizmus, és persze annak tiltása, a kasztráció. Mintha a nyugati civilizáció nem engedélyezné és kíméletlenül büntetné ezt a felhőtlen, zabolátlan teljességet. Nem véletlen, hogy a hermafrodita alakja Gergyénél már a Kínos!-ban is előjött – sőt ennek távoli rokona a nőnek született, de férfiként élő Johanna nőpápa figurája is a Tavaszi áldozatban – a lényeg, hogy minden esetben kétnemű lényekről van szó, akikre kíméletlenül lesújt a tömeg az ún. „normalitás” nevében. Elkél ide egy kis Nietzsche-típustan is: a kasztrált nő, a „nőbarát” az isteni és egyben állati lény az egyetlen, aki a férfival szót érthet – ezt a szerepet nem meglepő módon a A szatírban Ágens hordozza. A Gergye által alakított figura pedig – azáltal, hogy őt is kasztrálják – megismétli az áldozatot. Egymás sorstársai, tükörképei lesznek hát a darab végére: kitaszítottak, megcsonkítottak, de a maguk módján igaz életet élők. És bár ezek meglehetősen tragikus szerepek, a szenvedély, szenvedés és a kacagás A szatírban mindig összeér.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a DASZSZ 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
