Joachim Trier korábbi filmjeihez hasonlóan új mozijában, A világ legrosszabb emberében is bizonyos értelemben liminális helyzetben lévő és liminális helyzetekbe vezetett – a Hétköznapi titkaink (2014) óta most már harmadjára női – tudatot követ végig, ezúttal bő tíz éven, egy egész életperióduson át. Hosszú, a főhőst csendes teraszon mutató nyitóbeállítás után a filmcímet követő alcím – Történet 12 fejezetben, epiólógussal és prológussal – után rögtön sodró lendületű, humoros elbeszélés veszi kezdetét, amelyben egy női narrátorhang foglalja össze Julie (Renata Reinsve) gimnáziumot követő útkeresésének fontosabb állomásait és motivációit, egészen a képregényművész, a híres „szimbolikus segglyukú” lázadó hiúz karakterének megalkotójával, Aksellel (Anders Danielsen Lie) való találkozásáig.
Joachim Trier és állandó forgatókönyvíró alkotótársa, Eskil Vogt, a tőlük megszokott módon ezúttal is változatos ritmusban és széles hangulati skálán vezetik végig főhősük, főhőseik életét, látványos és élvezetes, eredeti dramaturgiai és formanyelvi eszközökkel. Többnyire. A két első közös munkájukban, a Szerzőkben (2006) és az Oslo, augusztus 31-ben (2011) annyira lendületes, kliséket többnyire kerülő vagy kifordító esztétikával dolgoztak, hogy az érzékeny, egészen kis részletekre kiterjedő filmnyelvi kifinomultság mára alapvetően elvárható tőlük.
 Jelenetek a filmből |
Ehhez képest egyetlen amerikai-nemzetközi koprodukciójukban, a Hétköznapi titkainkban (2015), majd főleg az újra norvég közegben játszódó Thelmában (2017) gyakran szentimentális vagy bántóan banális klisékkel is éltek, mindamellett, hogy – főleg az előbbi alkotásban – rengeteg több lehetőség rejlett, de maradt kihasználatlanul.
Szerencsére ez nem mondható el a tavaly Cannes-ban bemutatott A világ legrosszabb emberéről. Igaz, a jelen film esetében is bőven maradtak elhagyható elemek, a visszafogott jóízlés jegyében finomítandó (leggyakrabban tompítható vagy akár kihúzható) jelenetek vagy olyan nüanszok, melyek egy egész jelenetsort képesek meghatározni. Az alkotópáros esetében számomra azért is érthetetlen az irónia nélküli klisék alkalmazása, mert filmjeik egytől egyig (talán a Thelmát leszámítva) olyan értelmiségi karakterekről szólnak, akiknek intellektusát ingerlik a közhelyek és főleg a felszínes emberek.
A főhősök szájából elhangzó, legbántóbbnak szánt mondatok között rendszeresen, filmről filmre visszatér mások banalitásának nyílt kritizálása, amely sokszor fontos kapcsolatok megszakadásával, megszakításával végződik. Az alkotók a legtöbb esetben üdítően humoros iróniával, filmnyelvileg is érdekesen kezelik a sablonembereket és sablonhelyzeteket, csakúgy, ahogy a szarkasztikus, makacs, a nyelvet tehetségesen, mélységeiben használó Julie és barátja, a képregényművész Aksel.
 |
Ezért is fájóan szembetűnőek azok a pontok, amelyek kiaknázzák a már agyonhasznált tucatmegoldásokat. Nem vagyok híve az érzelmileg felfokozott jelenetek alatti túlfűtött zenehasználatnak, mert ezek többnyire hatásvadászatba buknak bele, és az egész filmes élményre kihatnak.
Trier soha nem fut el egészen a giccsig, de bőven akadnak kisebb-nagyobb ficamok, amelyek rendszerint egyetlen kifejezőeszköz túltolásával vagy teljesen felesleges használatával szerencsésen elkerülhetők lennének. A nyálas zenehasználat a filmplakátra kerülő jelenetkép szekvenciájában a legzavaróbb, és ezt a zavart tetézi az is, hogy ez kiemelten fontos mozzanat, fordulópontja a történetnek. Röviden: a kevesebb néha több.
A világ legrosszabb embere ezektől nem függetlenül is jó és fontos alkotás, amely érzékenyen, halálos komolyság helyett kellő humorral és életszeretettel beszél a fiatal felnőttkori megcsömörlésről, a továbblépések, a régi és az újonnan keletkező traumák nehézkes és sokszor fájdalmas leküzdéséről.
Kifejezetten szép a színészek és a beszédes kameramozgásokért felelős operatőr, Kasper Tuxen teljesítménye. Renata Reinsve nem véletlenül kapta a legjobb női alakítás díját Cannes-ban. Ez evidencia annak, aki látta őt. Akit azonban mindenképpen kiemelnék – azért még inkább, mert a hazai és nemzetközi kritikákban is csak elvétve esik kettőnél több szó róla – az a férfi főszerepet játszó Anders Danielsen Lie, a rendező legtöbbet alkalmazott színésze. Ő az, aki már az első két Trier-film főszereplőjeként is kivételes mélységgel és őszinteséggel alakította a drogfüggő Philipet (Szerzők) és Anderst (Oslo, augusztus 31), de talán most játszott a legkomplexebben, a legsokrétűbben. Teljesen érthető és átérezhető Julie élethelyzete is, Lie alakítása azonban annyira letaglózó, hogy kezdetektől fogva inkább Aksellel rokonszenveztem, és nem csak azért, mert többet beszél magáról, mint a sokszor zárkózott Julie.
 A képek forrása: MAFAB |
Nagyon ritkán kötődöm igazán erősen egy fiktív karakterhez, de Akselt többször nézve is nehéz volt elengednem, annyira valós és őszinte Lie, Vogt és Trier harmadik közös, legsokrétűbb munkája. Tulajdonképpen miatta érezheti magát Julie a világ legrosszabb emberének, miatta érzi meg igazán a súlyát a kihagyott vagy elbaltázott lehetőségeinek, és ezzel együtt csakis általa válhat a néző számára is többé-kevésbé ellenszenvessé. Miért gondolnánk arról, aki saját szempontjait helyezi előtérbe, aki felelős és bátor döntéseket hoz, nem csak a számára fontos embereket, hanem saját magát is a lehető legnehezebb helyzetekbe hozva, hogy önző, rossz ember? Csakis más miatt.
Ritkán érzek egy erősen stilizált, önreflexivitással játszadozó filmet ennyire tisztán őszintének. A világ legrosszabb embere olykor bántó banalitása ellenére is a szó teljes mélységében kendőzetlen, friss és lendületes, életigenlő film, amely intellektusa mellett erősen atmoszférikus is. Ahogy mindez elvárható az Oslo-trilógia harmadik darabjától.