David Doiasvili, a grúz Állami Vaso Abashidze Zenés és Drámai Színház igazgatója Tbilisziből érkezett a Vígszínházba, hogy rendezői munkásságát immár ne csupán a Vidnyánszky Attila által vezetett Nemzeti Színház általa rendezett 2014-es Szentivánéji álom, 2019-es Tartuffe és ugyanakkori Cyrano előadásai alapján ismerjék a magyarok, hanem lássanak tőle valami friss néznivalót is. Doiasvili itthoni hírét a nemzetközi fesztiválokon többször díjazott, s nálunk 2014-ben előadott Macbeth alapozta meg, amit a MITEM akkori lapja a darab teljesen új értelmezéseként, s minden idők egyik legjelentősebb előadásaként hirdetett, a szakkritika viszont a rendezői önmegvalósítás apropójaként értékelte, amiben „a dráma lényegét a külsőségek elfedik”.
Mindez azonban rég volt. A Kozma András dramaturgiai munkájával színpadra állított, s az ő fordításában bemutatott Csehov-mű decembervégi előadásán én csak azt éreztem, valami különös történik velem. Miután kezdtem elfogadni, hogy ez olyan este lesz, ahol a látvány maga alá teper mindent, azt vettem észre, hogy minél inkább zavar a rendezői furcsálkodás, annál inkább méltányolom a ragyogó színészi munkát. Doiasvili a komédiának jelzett darabot nem játssza el, ám bíbelődve eljátszik vele. A történettel nemigen törődik, de a jeleneteket szétmarcangolja, cirkuszi antrékká, hol tragikus, hol zavaros vérbohózattá alakítja.
Megkockáztatom, Doiasvilit egyáltalán nem érdeli a Csehov-mű, unja a drámát, de a jelenetek átrajzolhatósága izgalomba hozza. Doiasvilit egyedül találékony önmaga érdekli. Ám ezt bizonyára olyan bájjal és humorral érvényesíti, hogy a színészeket elkezdi érdekelni, pontosan mit is akarhat. Mivel jó színészek, s mivel megértik őt, s mivel nekik is van pár elrajzolandó, komisz emlékük a világról, beleállnak a feladatba, s a maguk legjobb részét adják a munkába. Így aztán, bár nyilvánvaló, hogy a rendező a művet csak használja, mi több, végül el is használja, a végére teljes elragadtatással nézem a csapatként működő vígszínházi társulat vasfegyelmét, munkaalázatát, testi-lelki odaadását.
 Jelenetek az előadásból |
Nézni van mit, hisz a nagy képzőművészeti talentummal rendelkező Doiasvili a díszlettervező is. Van itt minden, víz is, tűz is, lobogó láng négy vödörrel, csak Csehov utazott el. De van előre felvett film is. Hosszan, sokszor és olyan nagy méretben jönnek a képek a Margitsziget bokrai közt bujdoklókról, hogy szinte letolják a színpadról az élő alakokat. Fehér György és Tarr Béla szürkeárnyalatait romantikusra puhítva, egy visszatérő vízparti látomás tölti ki a hátfalat. Ha még nem éreznénk mindenkit elég esendőnek, a kamera pletykálkodva ad indiszkrét információkat a szereplők titkos mozdulatairól. Mintha egész este az lenne a cél, hogy lássuk, milyen hitványkák és közönségesek vagyunk mi, emberek, s hogy tulajdonképp röhej az egész szenvelgés az alkotómunka körül.
Van egy központi tárgy, egy síremlékre hajazó, függőleges, fekete zongora, amin zenét nemigen játszanak, de az első pillanatban elindul rajta egy szerelmesen évődő, heves fizikai akciósor, a „mindegy, hogy mit, de azt nagyon” alkotói elv szerint. Körülbelül félidőre kiderül, milyen módszerrel nyúzza meg a dráma jeleneteit a rendező. Hogy ne kelljen sokat bajlódni a dialógusokkal, ő rögtön a sztanyiszlavszkiji „szövegmélye” gyökkérendszerét mossa ki a földből, s mutatja föl a fizikai színház nyelvén, a szöveg alig is számít. Így megfoszt bennünket attól a feszültséget adó, remegő áttételtől, amit akkor érzünk, amikor egy jelenet két dologról szól egyszerre. (Például: fényképezhető módon egy beteg kutya diagnosztizálása zajlik, ám a lényege, vagyis a „mélye”, az állatorvos és a kutyagazdi egymásba szeretése vagy a mindent elöntő, kölcsönös megkívánás.) Ezen a színpadon jobbára azonnal a „szövegmélye” testi megvalósulásait látjuk, ami egy idő után elég sivár tud lenni, hisz már mindenki meg van fejtve.
 Ifj. Vidnyánszky Attila és Márkus Luca |
A szereplők mindegyikét biológiai szinten vegetáló egyednek tartó játékban Kosztya (ifj. Vidnyánszky Attila) inkább sirály ebben az előadásban, mint bárki más. Öröm nézni, ahogy a hibátlan izomzatú, erőtől duzzadó, ifjú színész hozzá töri magát ehhez a fazékkal vágott frizurájú, nagyon vidéki, nagyon elesett fiúhoz, akiről mindvégig nem tudjuk eldönteni, hogy idegroham gyötri vagy a „tehetség naprobbanása” (Orbán Ottó) kínozza itt, a földiek között. Heves rohangászásai közben, az írói rögzítés tanulását sok esetben egy általa markolt, jól kezelt kamera is jelzi.
A már említett, valahogy mindig központi helyre kerülő, s ülésre, ölelésre is használható pianinó, a maga templomi sötétszürkéjével azért szépen elmagyarázza, hogy – bár a problémát igyekszünk jó messzire tartani magunktól – azért mindvégig a művész magakereséséről és e fájdalmas eljárás igencsak többesélyes voltáról van szó. Az meg tekinthető sorscsapásnak is, hogy Nyina (Márkus Luca) hiába sirálykodik szertornamutatványokra emlékeztetően egy jobboldali szerkezet, valami erkélyes vízi-kilátó szecessziós vasindái mögött, ő igazából fel se ismeri, hogy mit jelent a középszerűség. Ám Kosztya, vagyis Trepljov felismeri, s véget is vet gyötrelmeinek.
A jelmeztervező Bánki Róza kiválóan értette, mit kíván a rendező, s értő szemmel adott a hősökre karakteres, gyorsan informáló, mai szabású ruhákat. Trepljov és Nyina fekete-fehérben, Mása (Antóci Dorottya) a két évtizeddel ezelőtt lefutott hangulati világjárvány, az emósok depresszív feketéjében, az utána veszkölődő Medvegyenko (Ertl Zsombor) ugyancsak sötét színű ruhában jár. Dorn doktor (Kőszegi Ákos), akit talán csak azért nem látott el személyiségzavarral a rendezés, mert úgy ítélte meg, hogy nem lenne miben zavart kelteni, külön világot alkot a szereplők csapatában. Földön járó, magavédő önzése megóvta nemcsak az őt rohamozó, nyitott vállú, ezüstös feketében pompázó Polinától (Majsai-Nyilas Tünde), de a jószágigazgató (Méhes László) öblökögő butaságaitól, s egyéb sorscsapásoktól is.
 Stohl András és Márkus Luca |
Hegedűs D. Géza kerekesszékben szundikáló, szép öregemberének ezen a csupán foltokban hangosított színpadon is érteni minden szavát, sőt, ez a Szorin, ha kell, fejen áll, és még énekel is, franciául és igen kellemesen. Hogy Doiasvili játékosan cédulázza az üzeneteit, az a franciául tudók számára derül ki, tőlük tudható, hogy Szorin nem az Ocsi csornije kezdetű orosz dalt énekli, amire, távolról hallva a zenét, először gondolna az ember, hanem a belga Jacques Brel Ne me quitte pas (Ne hagyj el) című dalát duruzsolja. A csapatos boldogság mímelésekor meg másik francia sanzon hangzik fel (Je n’ai jamais su qui je suis – Sose tudtam, ki vagyok) kezdettel. Az már hab a tortán, hogy ezt a dalt a Sirályok (Les Mouettes) nevű női trió adja elő.
Arkagyina (Nagy-Kálózy Eszter) és Kosztya fia kapcsolata, ahogy azt többen észrevették, mintha a Hamletből lebegne át pár percre. Kettőjük fojtott erotikájú nagyjelenete szép tetőpontja az előadásnak. Nagy-Kálózy túlságosan is fodros, vörös selyemruhája, vastagított talpú, nehéz, fekete cipője egy veszedelmesen magának való, művészien rekedt, de sajnos nem eléggé tehetséges, ráadásul emberileg igen buta nőt tartanak össze. Ez utóbbi akkor derül ki igazán, amikor Dorn doktor előtt teszi-veszi magát. Az a jelenet azonban, amikor Trigorinnal (Stohl András) sokadszorra összecsapva egyszer csak mindketten lekapják a parókájukat, hirtelen kivilágosodik, fölszáll, s attól emelkedik meg, hogy nem tudhatjuk pontosan: Arkagyina és Trigorin elszakíthatatlan kapcsolatának titka, hogy tudják egymásról, mindketten hazudnak a világnak, vagy „színház a színházban” időbuborék képződik meg előttünk, amiben egy remek színészpáros hirtelen behoz elénk egy másik világot.
 Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Vígszínház |
Telitalálat a sápatag ruhában megjelenő Stohl András Andy Warholt idéző fehér parókája és kontrasztos látást elősegítő, sárga védőszemüvege, de láttán fölidéződhet bennünk pár selymes hajú, melankolikus bölcsészprofesszor is, saját egyetemi hírességeink, akik még a liftben sem köszöntek soha vissza. Trigorin remegő térde, piperkőc bóklászása, frenetikusan eljátszott, vágytól legyőzött tériszonya épp olyan színészi remeklés, mint Nyinával közös, akrobatikus erkélyjelenete, amelynek láttán sok nő visszaemlékezhet arra a finom kis hányingerre, amit akkor érzett, amikor a számára fontos férfit valaki más – hát, istenem, egy fiatalabb – körül látta dürrögni.
A meglehetősen hosszú előadást, melynek még a szünetében is repkednek a sirályok, 16 éven felülieknek ajánlják. Középiskolai tanárok mindenképpen nézzék meg előbb, s csak akkor vigyenek rá osztályokat, ha megbeszélik velük, hogy az alapmű helyett körülbelül mi várható. Mindenképpen lesz mire emlékezni.