 Nassim Soleimanpour |
A Fehér nyuszi, vörös nyuszi írója, az iráni származású Nassim Soleimanpour tavaly decemberben Budapestre látogatott, hogy megnézze a több mint ötven nyelvre lefordított darabját magyarul is, Molnár Áron előadásában. Nassim budapesti látogatása során, sok-sok kávé elfogyasztása mellett hosszan beszélgettünk a Nyuszi megírásának körülményeiről, iráni és magyarországi közéletről, valamint arról a vágyáról, hogy egyszer Barack Obama is eljátssza a darabját.
Nassim Iránban született, díszlettervezést tanult a Teheráni Egyetemen. Miután megtagadta a kötelező katonai szolgálatot, nem kaphatott útlevelet, így nem hagyhatta el hazáját. A Fehér nyuszi, vörös nyuszi előadás azzal indul, hogy Nassim arra kéri a darabot felolvasó színészt: győződjön meg róla, hogy a nézőtéren egy széket szabadon hagytak neki, az írónak, aki az előadás pillanatában talán még mindig otthon ül Teheránban a dolgozószobájában az útlevélre várva. A Nyuszi megírásával, ha metaforikusan is, de az évek során Nassim eljutott a világ legkülönbözőbb pontjaira. Romantikusan hangzik mindez, és valóban így is zajlott egészen 2013-ig, amikor is Nassim megkapta útlevelét, és elhagyta Iránt, hogy családjával Berlinben folytassa az életet.
A darabot Chilétől egészen Új-Zélandig több tucat országban bemutatták, több mint ötven nyelvre lefordították, és olyan világhírű színészek játszották, mint Whoopi Goldberg, John Hurt vagy Nathan Lane. Érdekel, hogy kit látna még szívesen a Nyuszi színpadán, de a válasz meglep: „Barack Obamát. Ahhoz, hogy valaki jól bánjon egy szöveggel, amellyel frissen találkozik, olyan improvizációs készségekre, valamint meggyőző erőre van szükség, amely bizonyos politikusoknak, így Obamának is sajátja. A szöveg színpadi megjelenése és sokszínűsége nagymértékben függ az előadó karakterétől, habitusától és energiájától. A színész tiszta, egyszerű jelenléte a kulcsa a darabnak. Obamában megvan ez a fajta meggyőző erő és tisztaság. Ezt a ritka egyszerűséget keresem. A színész és a szöveg sallangmentes találkozását.”
Arra a kérdésre, hogy a különböző országokban milyenek voltak a reakciók az előadásra, valamint kultúrától mennyire függ a darab fogadtatása, azt válaszolja Nassim, hogy a szövegben felmerülő konfliktus, a gyűlöletkeltés apparátusa hasonlóan ismerős minden kultúrában. A közönség aktivitása és involváltsága viszont – tapasztalatai szerint – nagyon különbözik egy-egy színházi közösségben. Független vagy experimentális, kisebb létszámú közönséget befogadó színházakban jellemző, hogy a néző cselekvő részévé válik az előadásnak, míg a klasszikusabb előadásokhoz szokott publikum szeret megmaradni a negyedik fal mögött, csupán szemlélőként jelen lenni az előadás alatt. Ez a felosztás szerinte kultúrától független. Ebben sokkal inkább a társadalmi, valamint a színházi kultúrák közötti különbségek válnak láthatóvá.
 Molnár Áron |
Meglep, amikor kiderül, hogy Iránban még egyszer sem mutatták be az előadást. Arról faggatom Nassimot, hogy vajon miért nem érkezett még meghívás vagy felkérés Iránból. Mélyen hallgat, de látom rajta, hogy a kérdés megérinti.
Iránban a sah-hot megdöntő 1979-es iszlám forradalom után a hatalomra kerülő síita klerikus vezetés kiterjesztette hegemóniáját a mindennapi élet, és egyben a művészetek fölé is. Az adott politikai hatalom határozza meg, hogy mi az, ami művészi kifejezésben elfogadható, és az milyen formában jelenhet meg a célközönség előtt. Az iszlám értékrend védelmére létrejött intézményesített cenzúra meghatározott szabályrendszer mentén felügyeli és kontrollálja a kultúra minden elképzelhető formáját, az alkotók közönség előtt történő lehetséges megnyilvánulási lehetőségeit.
A Nyuszi improvizációnak teret biztosító szabad és laza struktúrájának, valamint egyszeri és megismételhetetlen formájának köszönhetően a cenzúra előzetesen nem tudja azt ellenőrizni, hogy pontosan mi és hogyan történik majd a színpadon. Így aztán a darab előadása Iránban kockázatos vállalkozás lehet. Bár Nassim íróként végig vezeti és kíséri színészét a szövegen, „vele táncol”, ahogy ő fogalmaz, mégis lehetőséget és teret ad a fantáziának, a játéknak, a közönség bevonásának és a színész sajátos és egyedi megnyilvánulásainak, kommentárjainak. Ezt a kockázatot pedig nem szívesen vállalja be egyetlen iráni producer sem. Az iráni bemutató ezért aztán még várat magára.
 A Nyuszi díszlete az Átriumban. Fotó: Czibor Attila |
A Nyuszi 2010-ben íródott. Ez az esztendő az iráni modern történelem egyik meghatározó éve. A 2009-es elnöki választásokat utcai megmozdulások és heves tüntetések követték, amely az ún. Zöld forradalomba torkollott. A zöld az ellenzéki jelölt Hossein Mousavi kampányának színe volt. Később az egység és a remény szimbólumává vált mindazok számára, akik az általuk elcsaltnak vélt választások érvénytelenítését, valamint Mahmúd Ahmadinezsád hivatalból való eltávolítását követelték. A megmozdulást súlyos megtorlások követték, amelyek veszteségei és emlékei a mai napig traumatikus hatással vannak az iráni társadalomra.
Vajon mennyire reflektál a darab az akkori társadalmi és politikai eseményekre? Nassim eltartja magától a kérdést. Szeretne valamit tisztázni: ő nem az iráni valóságra akart reflektálni. Természetes, hogy működnek benne mindazok a történések, amelyek körülötte zajlottak, triggereltek bizonyos hangulatot, gondolat foszlányokat, de számára a Nyuszi nem más, mint egy ujjgyakorlat. Játék a különböző formákkal.
„Számomra az írás a megértés folyamata! Nem arról akartam szólni, hogy figyeljetek, rossz a helyzet Iránban, írok egy drámát, hogy ezt elmesélhessem és eladhassam a Nyugatnak. Én nem a forradalomról akartam írni. Nekem erre nincs szükségem. Fel akarom magam szabadítani végre a nyugati elvárások alól. Nem kívánom tovább szívni a haldokló anyaország emlőit, ezt így is elegen teszik. Én ebből nem csinálok művészetet, bármennyire is ki van erre éhezve a nyugati média.”
 A Nyuszi stábja a szerzővel. A képek forrása: Átrium |
Jogos észrevétel: nem érdemes csak és kizárólag az ellenállás és/vagy az áldozat lencséjén és narratíváin keresztül szemlélni és analizálni az iráni alkotók munkáját. Ezzel egyrészt azt a hatalmi rendszert igazoljuk, amelyben a diskurzus zajlik, a nyugati narratívákat és sztereotípiákat rákényszerítve egy művészeti zsánerre. Másrészt szembe kell néznünk azzal, hogy a Közel-Kelettel azonosan a nyugati demokrácia társadalmaiban is léteznek hasonló és hasonlóképp megoldatlan kérdéskörök és problémák.
Nassim darabját nézve a bennem megfogalmazódó reflexió nem feltétlenül politikai színezetű, mégis fontos kérdéseket vet fel egy, a hétköznapi kultúránkat meghatározó jelenség kapcsán. A Nyuszi többek között a gyűlöletkeltés mechanizmusáról mesél, amely bármely társadalomnak sajátja lehet, egyeseknek sokkal inkább, mint másoknak.
Lehámozva az egzotikumot, Molnár Áron tiszta, pontos és alázatos előadásában még erősebben hasít belém az univerzálisnak tűnő probléma: ember embernek farkasa. A szakma, a közélet, a hétköznapjaink átitatódnak a gyűlölettel. Egyes eltüntetni kívánt világképek, a sajátunktól eltérő gondolkodás és világlátás, felszámolandónak bélyegzett identitások elutasítása társas frusztrációba és gyűlöletbe torkollik, amely feloldásra vár.
Köszönet Mayer-Szilágyi Máriának az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért.