Hiperélesre érzékenyített felületek és dübörgő basszus fogadja a maszkban érkező látogatókat a bécsi mumokban. A világsztár Wolfgang Tillmans neve ismerős lehet a budapesti közönség számára A te tested a tiéd című, Trafó Galériában látott kiállítása után, amely a kortárs fotóművész több mint száz művét mutatta be tavaly júniusban. (A kiállításról szóló cikkünket ld. itt – a szerk.) Tillmansról röviden: a művész 1968-ban született Remscheidben. Ő volt az első, aki a fotóművészeti tevékenységéért Turner-díjat nyert 2000-ben, amelyet később számos elismerés követett. Művei többek között a párizsi Centre Georges Pompidou, a londoni Tate, a New York-i The Metropolitan Museum of Art, a Solomon R. Guggenheim Museum és a The Museum of Modern Art, a stockholmi Moderna Museet, a kölni Museum Ludwig, az amszterdami Stedelijk Museum, a Los Angeles-i Hammer Museum és a svájci Fondation Beyeler (Basel/Riehen) gyűjteményeiben találhatóak meg.

 

A mumokban már kevésbé keltenek meglepetést a német fotós munkái, amelyek ezúttal nem a testképpel, hanem a hanggal összefüggésben kerülnek bemutatásra. A kiállítás címe végigkíséri a tárlat egészét: az ismert fotók megelevenednek, folyékonnyá válnak, és a már belépéskor is érzékelhető halk polifónia az alagsorban még inkább felerősödik. Mintha a tér is egy már jól ismert hangszer lenne Tillmans fejében, amit minden alkalommal újra kell hangolni, hogy egy új összefüggésrendszer jelenhessen meg. Ismétlés, nagyítás, elnyújtás: mintha csak a zene ütemére változó taktusok lennének, mindezt a néző percepciójának alakítása érdekében. A parallelizmus kifejezését gyakorlatban használó fotós így egyszerre mutatja modelljeit sebezhetőnek, változékonynak, de leginkább halandónak. (Burkhard Reimschneider /szerk./: Wolfgang Tillmans, Benedikt Taschen Verlag GmbH, Köln, 1995.)

 

Sorozatait Tillmans nem kezeli egységként, látszólag véletlenszerű elrendezésben alkotja újra őket, mintha azt üzenné: miként a hang, úgy a fotó is lehet határtalan és kiterjeszthető, átfolyhat azon a résen, amely figyelmünk félperifériáját jelenti. Művei így rendszerint meglepő helyeken bukkannak fel, mint például az egyik vészkijáratot jelző ajtón. Új perspektívákat és megközelítési lehetőségeket kínál fel, miközben nem feledkezik el a látogató percepciójának célzott vezetéséről. 

 

Ezek után már az sem okoz különösebb meglepetést, hogy Tillmans szerint az idő határai is szétszedhetőek, hiszen Agnolo Bronzino tekinthető kortársnak is, ha abból indulunk ki, hogy legnagyobb műveit a művésszel egyidősen hozta létre. (2015-ös, Bronzino című munkáját a Trafó Galériában állította ki.) Az időérzékelésünk szubjektivitására mutatnak rá azok a feliratai is, amelyeket a bécsi kiállítótér folyosórészén látunk: 8 évvel ezelőtt 2013 volt. 8 év múlva lesz 2029. Tillmans hasonló típusú szövegeivel olyan fontos társadalmi témákra is újra felhívja a figyelmünket, amelyek egy másik generáció korszakába tartoznak, de akár a mi problémáink is lehetnének, mint például az AIDS. 

 

Az alkalmazott fotográfiában is jártas, és az eredetileg lifestyle és local fashion magazinok területéről érkező Tillmans a mumokban ezúttal több önportrét is bemutat. Egy különös önreflexív folyamatot valósít meg: saját szerepét vizsgálja a néző szemén keresztül, amivel non-hierarchikus alkotói pozícióba helyezkedik. A blue self-portrait shadow (2020) az első ilyen mű, ahol egy absztrakt önarcképével találkozhatunk. Egészen különbözik ettől a Lüneburg (self) (2020), melynek készítésekor escheri megoldáshoz nyúl, és a környezetét emeli ki inkább, mint saját arcát. A fotón az iPhone által behatárolt diszkurzív tér kerül előterébe, hiszen a felvétel a pandémia alatt készült. Egy képernyőt láthatunk, amelyen megjelenik a videóchatben hívott másik fél, vagy leginkább annak hiánya. A beszélgetőtársnak csak a takaróját láthatjuk. Kisebb felületen, de a videóchat képernyőelrendezésének köszönhetően felbukkan Tillmans maga, amint a kórházi ágyában kamerájával épp az adott pillanatot rögzíti. A kép bár megfagyasztja az időt, a szemlélő mégis pontosan tudja, hogy a videóchat folyik tovább, ahogy a világjárvány is. A fizikai intimitás eltűnik, és nem marad más érzékelhető inger – csak a hang. 

 

Persze Tillmans nem csak a környezetét, de a természeti jelenségeket is a megfigyelés tárgyává teszi, a Moon in Earthlight (2015) című, a Holdról készült fotósorozata Galileo Galilei feljegyzéseit idézi. A Csendes-óceán feletti égboltról készített felvételeit utólag világosítja ki és roncsolja, amivel kettős hatást ér el. Egyrészt a csillagok képe is láthatóbbá válik, másrészt a kép egyre jobban zajosodik, így egyre nehezebb eldönteni, hogy melyik csillag igazi és melyik a roncsolás következménye. 

 

Az elanyagtalanítás folyamata végigkíséri a kiállítás egészét; ahelyett, hogy határokat vagy korlátokat szabna, Tillmans alkotói elve megengedi, hogy egyneműnek kezeljük képeit. Különösen igaz ez kétcsatornás videóinstallációjára, a Book for Architects-re (2014), amelyben nagyvárosok épületei és privát terek váltakoznak. A vetítés során úgy tűnik, mintha Tillmans a GeoGuessr-t játszatná nézőivel, mivel a 450 különböző fotóból összerakott kollázson nem egyértelmű, hogy melyik épület hol helyezkedik el, és hogy az adott ország a jóléti államok sorába vehető-e.

 

A budapesti kiállításban is szereplő hanginstalláció kapcsán már megismerhettük a művész álláspontját túldigitalizált világunkról (I want to make a film, 2018). A mumok alagsorában kiállított videóinstalláció a Sound is Liquid (2021) és a Moon in Earthlight (2021) album darabjait használja fel soundtrackként. Az ötvenhárom perces videómunka arra a természettudományos jelenségre utal, amely során a fény a bolygónk felületéről verődik vissza a teliholdat követő pár napban. A Tillmans személyes hangfelvételeiből, stúdióanyagaiból, és szintipop-albumából összeálló kollázs szokatlan megközelítésben mutatja a művész környezetét. A vetítővásznon rákok lassú mozgásának, fizikai intimitásnak, egy diszkógömb forgásának, és meztelen talpak körbe topogásának tompa, szinte alig hallható zajait láthatjuk, amelyet az erős basszusú hanganyag kísér.

 

A kiállítás végére a látogató megbizonyosodhat arról, hogy nem is elsősorban azok a zenei darabok vagy képek a fontosak, amelyeket Tillmans a látogató elé helyez, hanem ezek együttese. A Sound is Liquid (2021), mintegy összefoglaló jellegével követi a kiállítás finomhangolását, amelynek segítségével a művész nem csak pillanatnyi érzékelésünket változtatja meg, de saját percepcióinkról alkotott felfogásunkat is kibillenti, különös melódiává emelve ezzel szürke hétköznapjainkat.