És ez most nem annyira a sokat látott kritikus dohogása arról, hogy a tucatnyi Shakespeare-vígjátékból miért mindig ugyanazt a kettőt-hármat tűzik repertoárra a színházaink. Rendben, persze, gondolni kell azokra a nézőkre is, akik most találkoznak először a szöveggel, és ha innen nézem, akkor a Budaörsi Latinovits Színház év végi bemutatója (szinte) hibátlanul teljesíti, amit maga elé állít lehetséges követelményként. Fehér Balázs Benő Szentivánéji álom-rendezése nem rukkol elő gyökeresen új értelmezéssel, miközben tisztességgel elmeséli a jól ismert történetet, és eközben azt is egyértelművé teszi, hogy őt mi érdekli valójában az egész őrületből.

 

Poéngyilkos leszek: a rendezőt csakis a színház foglalkoztatja, meg az, hogy hogyan csinálódik mindez. Szatirikus és önironikus látleletéből az derül ki, hogy olykor vérrel és verítékkel, máskor viszont nagyképűen, öntelten, egymásra és a világra süketen születik a héttől háromnegyed tízig tartó esemény. Egy legalább két számjegyű IQ-val rendelkező színésznek nyakig benne lenni egy ilyen folyamatban idegőrlő lehet, kívülről, különösebb tét nélkül nézni viszont tény, hogy rettentő mulatságos: igen, Fehér Balázs Benő előadásában a korlátolt mesteremberek korláttalan bénázása kerül a fő helyre, az athéni udvar súlyt nem hordozó keretté lesz, de az athéni erdő tündérlakóinak szála is áttetszővé vékonyodik idővel.

 

Amúgy ez majdnem mindig bejön, mármint amikor a színház „metázik”, vagyis önmagáról beszél, a néző nem titkolt izgalommal kukucskál a kulisszák mögé, a színházcsinálók pedig fürdőznek a rájuk (?) vetett fürkész tekintetekben. A titok nyitja pofonegyszerű: a nézőt többé vagy kevésbé elbizonytalanítja, hogy amit lát, az valóság vagy csak játék (a Szentivánéjire igazítva: valóság vagy álom). Aki a színlapra egyetlen pillantást vet, annak sok kétsége nem lehet (vagyis épphogy rengeteg kérdése támad) azzal kapcsolatban, hogy mi vár itt ránk ma este: a mesteremberek nem Nádasdy Ádám invenciózus neveit viselik, hanem a sajátjukat, így aztán Böröndi Bence színművészt Böröndi Bence színművész alakítja és így tovább. 

 

Kezdem a végéről: az athéni Rómeó és Júlia, azaz Pyramus és Thisbe históriájának, itt szerényen Göndör-Laboda-Ovidius által jegyzett tulajdonképpeni előadása, ami máskor laza, pezsgős-konfettis levezetés az összegabalyított szerelmi szálak végre-valahára történő kibogozása után, Fehér Balázs Benő elképzelésében és Komán Attila dramaturgi munkájában a fő attrakció lesz. Nem csak hosszában, de mélységében és szélességében is a mesteremberek szerencsétlenkedése uralja (túl) a második felvonást; az, hogy az athéni udvarból ki-, majd oda visszaszökött szerelmesek a nézőtér első sora elé beiktatott székeikből velünk együtt némán nézik a mókát, nem kicsit megúszós ötlet. 

 

De mondom, nem panaszkodom (nagyon), mert ahogy a Göndör László nevű, Göndör László játszotta rendező víg tort ül alkalmi formációján, az röhögségesen delikát mulatság. Az biztos, hogy nem ez a hisztériára hajlamos fiú a legélesebb kés a fiókban, öntudata és ambíciója viszont annál nagyobb (a lynchi buddhista meditatív spontanenitásért külön főhajtás). Hűséges fegyverhordozója Laboda Kornél dramaturg (játssza: Laboda Kornél), aki finomkodó, okvetetlenkedő, hangzatos kifejezésekkel labdázó fontoska. Szőts Orsi Szőts Orsi által alakított asszisztensébe mindketten előszeretettel törlik a lábukat: ő az az elszánt és igyekvő örök lúzer, aki akkor se csinál jól semmit, amikor véletlenül jól csinál valamit. Innen szép győzni, és a háromfős színésztrupp hozza a papírformát: Böröndi Bence Böröndi Bencéje önmagába szerelmes celebféle, Hajmási Péter Hajmási Pétere jobb sorsra lenne érdemes, ha engedné szóhoz jutni a rendezői és dramaturgi terror, míg Dióssi Gábor szerepében Dióssi Gábor elvarázsolt és elfoglalt csodabogár.

 

A mesterembereknek bejárása van a tündérvilágba is, hiszen ők játsszák Titánia részben átnevezett és kibővített segédszemélyzetét is, és nem csak Böröndi Bence szamárrá változtatásakor: a tündérkirálynő vörösruhás és -parókás, fehérre maszkolt arcú sleppjeként fegyelmezetten hajtanak végre. A színpadszéles rózsaszín revüfüggöny előtt az athéni udvar fix erőviszonyait skiccelik fel az első jelenetek, de a lényeg a pink felszín mögött van: három oldalról vérvörös bőrfalak határolják a néhány sudár fehér fával jelzett, Twin Peakses hangulatú athéni erdőt. 

 

Józsa Tamás eklektikus zenéje tündéres-mesekönyves melódiáktól zúgó-fenyegető atmoszféráig terjed. Devich Botond díszlete és Szakos Kriszta jelmeze szépen összenő az akusztikus világgal és egymással: a(z athéni) valóság többnyire egyhangú, azaz egyszínű ruhái után az erdőmély vörösben és fehérben ragyog. Fekete Ádám Pukkjának festett Hieronymus Bosch-öltönye csodálatos találat, de a játék is remek: a bajkeverő szomorú bohóc ön- és közröhejesen tevékenykedik, nem elsősorban ura, hanem a saját nagyobb boldogságára. 

 

A tündér- és embervilág ura Ilyés Róbert: Théseusként és Oberonként egyaránt a hatalmi szó híve, aki nem tűr ellentmondást. Takács Katalin elnyomott, a nyelvet törve beszélő Hippolytája után mindenható és megalázott Titániaként is figyelmet követel. Szép apróság, amikor ő ugyanúgy szorítja magához Böröndi Bencéjét, mint egy órával korábban őt Hippolytaként Théseus. (Zárójelbe kényszerítem újabb okvetetlenkedésemet: értem, hogy /a/ koncepció a nagyon művi külső, de mégis mintha túl sok bízódna a látványra, amit aztán tartalommal ki-ki képességeihez mérten tölt meg.) 

 

És akkor még ott vannak a szerelmesek is, akik Shakespeare-nél hagyományosan csereszabatosak, vagyis összetéveszthetőségük cél és eszköz egyben. Izgalmas választás(nak tűnt), hogy a két lányt két korban, habitusban markánsan különböző színésznő, Hartai Petra (Hermia) és Spolarics Andrea (Heléna) alakítja, ám az eredmény nem indokolja a döntést: a borítékolhatónak gondolt eltérő motivációk nem kerülnek napvilágra, hiába érdekelne engem nagyon a korosodó Heléna privát tragédiája. Fröhlich Kristóf laza hipszter Lysandere mellé a karót nyelt öltönyös-garbós Chován Gábor Demetriusa, meg a merev döntnök apósjelölt Lugosi György triója csatlakozik. 

 

Lehet, hogy most úgy tűnik, mintha mindennel elégedetlen lennék, pedig korántsem: egy koherensen működtetett rendszerben igen jó színvonalú színjátszás folyik egész este. Már javában benne jártunk az előadásban, amikor azon kaptam magam, hogy amit máskor hiányolok a kétségkívül igyekvő, valós téttel rendelkező kihívásokat magának kereső budaörsi színház munkájában, az most végre a maga teljességében észlelhető. Látszólag nem nagy dolog ez, mégis fontos ígéret a közeli és távoli jövő munkáira; arra gondolok ti., hogy bár ezúttal nyolc-hat a társulati tagok és a vendégek aránya a színpadon, az egymásra figyelés és a közös célért dolgozás, vagyis a minőségi csapatmunka ragyogó. Márpedig ezért érdemes.