Az első részhez hasonlóan a King’s Man: A kezdetek első jelenete a történet fő cselekményszálát megelőzve, ám ezúttal nem a tizenhét évvel ezelőtti Közel-Keleten, hanem 1902-ben, a tizenkét évvel korábbi Dél-Afrikában játszódik, amikor a második angol-búr háború már a végéhez közeledett. A kamera a megszokott módon zoomol nagytotálból egyre közelebb a szereplőkhöz, a katonából pacifistává vált apához (Orlando Oxford – Ralph Fiennes), anyához (Emily Oxford – Alexandra Maria Lara) és a kis Conrad Oxfordhoz (Alexander Shaw), akik vöröskeresztes karavánnal igyekeznek ellátmányt biztosítani egy – a koncentrációs táborokhoz ijesztően hasonlítható – angol fogolytábor vezetőjének, Kitchener tábornoknak. 

 

A nyitójelenet tragédiáját sajnos nem azzal a sajátos humorral tálalja Matthew Vaughn, mint a 2014-es első rész esetében, amikor az apa halálát bejelentő Galahad (Colin Firth) még a Ponyvaregény híres órás jelenetét is beidézi, nem kicsit viccesen. Nem, ez a jelenet lassú, didaktikus és giccsbe fulladó traumatikus anya- és feleségelvesztésbe torkollik, és a stílusficamos giccsen sajnos a mozzanatnak a történet későbbi részében tulajdonított fontos szerepe sem enyhít. 

 

A folytatásban a King’s Manből jól ismert Londonban járunk, az első világháború kirobbanásának küszöbén. A kis Conrad azóta a felnőttkor küszöbén álló, laza, tökös gyerek (Harris Dickinson), amolyan sármos, menő csávó, mint a korábbi két rész főhőse, Eggsy (Taron Edgerton), akit azonban az apa – bár fekete komornyikjával, Sholával (Djimon Hounsou) rendszeres közelharci tréningekkel edzésben tartja – akarata ellenére rövid pórázon tart. Ez érthető: felesége halála után különösen fél egyetlen fia elvesztésétől. 

 

Ahogy a semmitmondó londoni jelenetek haladnak előre, képet kapunk a mostani főgonoszról, vagyis inkább az ő sajátos, csalókból, kémekből és zsarolókból álló titkosszolgálatáról (aminek tagjai között vannak olyan híres történelmi alakok is, mint Gavrilo Princip és Raszputyin), mert – az előző két résszel ellentétben – A kezdetekben a legfőbb, leghosszabban kitartott feszültségforrás az antagonista kiléte. Kár, hogy karaktere annyira sematikus, gyerekmeseivé egyszerűsített (fő tulajdonsága a puszta gonoszság mellett a patriotizmus), hogy lényegében teljesen mindegy, ki is az illető. Aztán amikor lehullott a lepel, inkább furcsálltam, hogy is volt képes a kezei között tartani ez az ember Európa legveszedelmesebb intrikusainak zömét. 

 

Az előző részekben Valentine (Samuel L. Jackson) és Poppy (Julianne Moore) kőgazdagok voltak, mindkettejük lojálisának tudhatott egy szinte megállíthatatlan gyilkológépet, akitől tényleg retteghettek még a király emberei is. Ezzel szemben a mi főgonoszunk cseppet sem nevetséges, mint a korábbi antagonisták, és tényleg nem értjük, hogy kerülhetett ilyen veszélyes, nemzetközi diplomáciai kapcsolatokat meghatározó és felülíró pozícióba. Ezek a kérdések az előző két résznél fel sem merültek, mert adott volt Valentine és Poppy jóléte, emellett ők egy ponton túl felfedik magukat a történetbeli nyilvánosságnak is, nemcsak a nézőknek. Itt még ez utóbbi sem történik meg: a főgonosz kilétére csak a végső nagy összecsapásnál derül fény, amikor igen leleményes filmnyelvi megoldásként az eddig hátulról, sötét sziluettként megjelenített fickó kilép a sötétből, hogy a fényben látsszon. Mit mondjak, baromi eredeti.

 

Sajnos nem csak a főgonosz szenved saját egyszerűségétől, hanem szinte minden fontosabb karakter és a mellékszereplők is. II. Vilmos német császár első (és talán egyetlen) megszólalása a mémmé agyonhasznált, kiváló Bruno Ganz Hitler-alakításának hisztérikusságát idézi, ám esetlenül, egy szóban: „Scheisse”. Mintha a forgatókönyvíróknak tényleg ennyi fogalma lett volna a német nyelvről és egy német uralkodóról. V. György brit király karaktere is kimerül annyiban, hogy feltűnően alacsony, igazságos, és messze-messze jobb uralkodó, sőt, jobb ember is, mint Viktória királynő két másik unokája, II. Vilmos német császár és II. Miklós orosz cár. Bár közeli jó ismerőse az Oxford-családnak, csakúgy, mint Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös (akivel természetesen egy hintóban utaznak Oxfordék a merényletben végződő szarajevói látogatás során), ám ennél többet nincs esélyünk megtudni róla. 

 

Akikből többet látunk, sajnos ők is ugyanolyan sablonosak, átgondolatlanok, nem érezni mögöttük egy még ha túlzásokra is épülő, de valódi személyiséget. Márpedig a Kings’Man Secret Service alapítói nem lehetnek ennyire kétdimenziósak! Vagy mégis? Sajnálatos, hogy egy film, amely ennyire a karakterekre és a történetre épít, éppen a karaktereit és a történetet nem munkálja ki kellőképpen. 

 

Néhány ponton éreztem csak a történet, a ritmus és a feszültség sűrűsödését annyira, mint az első, messze legjobb részben. Az első ilyen pontra is majdnem a film feléig kellett várnunk, akkor azonban egy igazán kingsmanes bál-, vacsora- és bizarr-erotikus verekedésjelenet pörgött magas hatásfokon a két Oxford, Shola, a harmadik rész kick-ass nőkaraktere, a zavaróan kevés szerepet kapó Polly (Gemma Arterton) és Grigorij Raszputyin (Rhys Ifans) között. 

 

Érdekes módon Raszputyin, bár szinte csak túlzásokra és gegekre épül a karaktere, talán a legérdekesebb az összes szereplő közül, a legviccesebb sorokat tőle halljuk, igazán csak rajta tudunk nevetni. Ám a – főleg fiatal fiúkat – „baszni imádó” orosz sarlatán látványos kiléptetése után a film sajnos megint leül. Jó fél óra hosszára, egészen a végső leszámolásig, aminek a legérdekesebb része nem is a végső párbaj, hanem az odáig vezető, szó szerint nagyon meredek út. Ekkorra a pacifista Orlando herceg (nagyrészt Polly és György király hatására) harcra szánja el magát, még a gyilkosságtól és a sokszor száz méter magas szikla peremén vívott párbajtól sem riad vissza.

 

És ekkor, amikor a magastól mi már tényleg nagyon szédülünk, de ő még mindig nem, érezzük igazán egy valódi Kings’ Mannek Orlandót és a filmet is. Kár, hogy előtte végig kellett ülnünk majdnem két, többnyire érdektelen órát.