Rácz Zoltán, az ütőhangszerek kivételes mestere azon kevesek közé tartozik, akik egyenrangú társként működhettek együtt Kocsissal. Ő maga persze a nyilvánosság előtt és szakmai körben is arról beszél rokonszenves szerénységgel, mennyit tanult a korszakos művésztől, s ez bizonyosan így is volt, a kívülálló kritikus azonban, aki (eleinte még nem cikkíróként, csupán zenehallgatói minőségben) a kezdetektől követte kettejük bő évtizednyi időkülönbséggel kibontakozott pályáját, megtapasztalhatta az esztendők során, hogy Rácz Kocsishoz hasonlóan a paradigmaváltó magyar muzsikusok sorába tartozik: azok közé, akik tevékenységükkel döntő változást hoztak a hazai zeneéletbe. Kocsis ezt tette zongoristaként, majd karmesterként, Rácz ugyanezt az Amadinda alapítója és vezetője gyanánt, majd az UMZE Kamaraegyüttes karmesterének feladatkörében. Neki is köszönhetjük, hogy ma már nem lehet Magyarországon úgy játszani kortárs zenét, ahogy régen.

Rácz Zoltán

Rácz Zoltán nemrég hangversennyel tisztelgett Kocsis emléke előtt. Változatos műsort szólaltatott meg a Zeneakadémia Solti-termében, sok kiváló vendégművésszel, s a programösszeállítás és a művek előadásának módja nemcsak a hódolat mozzanatát foglalta magában, portrét rajzolva az hommage alanyáról, de arra is alkalmas volt, hogy a tiszteletadóról vázoljon fel önarcképet, zenében mondva el, ki is ő. Egyszerű okból történhetett mindez így: Kocsis hajdani és Rácz mai értékrendje azonos. Mindkét művészi hitvallás a nyitottságról, a kompromisszumot nem ismerő igényességről és a szolgálattétel magatartásáról szól.

A műsorban hallottunk kortárs magyar ősbemutatót (Varga Judit: The silly president) és 1985-ös keltezésű amerikai avantgárd darabot (Frederic Rzewski: To the Earth). Mindkét opus szövegrecitálást állít középpontba, az ütőhangszerjátékosnak mindkettőben színésznek is kell lennie amellett, hogy hangszeres virtuóz – a zeneszerző hangulatteremtő, életteli alakítást vár tőle. Csakhogy míg az (angol nyelvű) új magyar mű élesen megrajzolt karikatúra (Donald Trump elé tart görbe tükröt, a politikus szóbeli megnyilatkozásainak felhasználásával), a másik egy Homérosznak tulajdonított ókori apokrif szöveget felhasználva Gaiát, a Földanyát dicsőíti magasztos szavakkal. Mindkét mű a modern ütőhangszeres művész feladatainak sokrétű mivoltára figyelmeztet. Hasonlóképpen önmagán túlmutató szerepet töltött be a műsorban Bach C-dúr fuvolaszonátája (BWV 1033), valamint Mozart nevezetes Adagio és Rondo tételpárja üvegharmonikára (K. 617 – mindkettőt vibrafonon szólaltatta meg Rácz Zoltán), egyrészt Bach és Mozart zenéje esetében Kocsis muzsikusi életének két alapvető jelentőségű viszonyítási pontjára utalva, másrészt az átiratok fontosságát jelezve mind a szenvedélyes hangszerelő Kocsis, mind az ütőhangszerek számára szüntelenül új játszani valót kereső Rácz Zoltán pályáján. Dukay Barnabás kompozíciója, a szintén ősbemutatóként felhangzott …, mint az egyszarvú tükröződő Fény az Örök Időkből Canon, Floridus és Hymnus az egykori Új Zenei Stúdiót helyezte el a koncert összefüggésrendszerében: a zeneszerzői csoportosulást, amelynek Kocsis mind alkotóként, mind előadóként aktív tagja volt. Ami ezt követte, Dukay Ives-átirata (Serenity), akárcsak a Bach- vagy a Mozart-produkció, ismét a múlt zenéinek termékeny újragondolására buzdított. A műsort berekesztő mű, a Kocsis és Rácz hajdani együttműködésében kulcsszerepet játszó Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (BB 115) Bach és Mozart mellett az értékrend harmadik meghatározó pillérét, Bartókot képviselte, emellett a koncert leghosszabb, leghatásosabb, legvirtuózabb darabjaként koronázta meg a programot.

A hangverseny csupa kiváló előadót vonultatott fel, egységesen magas színvonalú produkciókkal. A középpontban Rácz Zoltán tudása, előadásmódjának eleganciája, szuggesztivitása és virtuozitása állt. A Varga- és a Rzewski-darabban egyedül lépett pódiumra, a Bach-szonátát a pontosan játszó Kirill Gerstein zongoraművész társaságában szólaltatta meg. Dukay művét a teljes Amadinda Ütőegyüttes (Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán) tolmácsolta a nagybőgős Fejérvári Zsolt társaságában, Ives kompozíciójában hegedűn Rácz József csatlakozott hozzájuk. Mozart Üvegharmonika-kvintettjében Drahos Rebeka fuvolázott, Horváth Béla oboázott, Osztrosics Éva hegedült és Devich Gergely csellózott. A Bartók-szonáta másik ütőhangszeres szólamát Holló Aurél játszotta, a billentyűk mellett Kirill Gerstein és Fejérvári Zoltán foglalt helyet – mindketten szikrázó pontossággal, kontrasztgazdagon, nagy feszültségteremtő erővel zongoráztak. Sokatmondóan utalt mind Kocsis, mind Rácz szemléletére és muzsikusi életpályájára, hogy a partnerek között az est során, mint a felsorolásból is kitűnt, sok fiatal művész jelent meg. Kocsisról ugyanis elmondható: nemcsak előadóművész volt, de fiatal pályatársakat segítő mentor is – s ugyanezt állíthatjuk Ráczról.