A Németországban élő Fábri Flóra csembalóművész kivételesen izgalmas és tanulságos műsort választott lemezéhez, amely egyesíti egy tudományos publikáció és egy ismeretterjesztő előadás ismérveit; nehéz is volna megmondani, hogy a zenei produkcióhoz kapunk-e körültekintő magyarázatot Wolfgang Kostujak lemezkísérő szövegében, vagy pedig két jelentős barokk szerző rendhagyó kölcsönhatásainak beható ismertetéséhez kapunk-e magasrendű zenei illusztrációt.

 

Gottlieb Moffat meets Handel

Röviden arról van szó, hogy két, közel egykorú késő barokk zeneszerző, a németből angollá lett Georg Friedrich Händel (alias George Frideric Handel), illetve a németből osztrákká lett Gottlieb Muffat, jóllehet sohasem találkozott, jól ismerte egymás műveit, és azokat – mindketten a maguk módján – új formába is öntötték. Konkrétabban világi billentyűs kompozícióikról van szó: ezek Händel esetében egy hatalmas és változatos életmű apró töredékét jelentik; ezzel szemben Muffat fennmaradt műveinek túlnyomó része – noha évtizedekig volt a bécsi udvari kápolna orgonistája – világi csembalódarab. Utóbbiak között jelentős szvitkompozíciókat is találunk, habár a műfaji szempontból konzervatív ízlésű, kiváló kontrapunktistaként ismert komponista legnagyszabásúbb alkotásai kiadatlan ricercarjai maradtak. Händel műfajilag ugyancsak változatos csembalózenéjének tetőpontját viszont egyértelműen az 1720-ban kiadott csembalószvitjei alkotják.

 

A két német zeneszerző közös felségterülete tehát egy alapvetően francia karakterű műfaj. Händel szvitpublikációi azonban két évtizeddel megelőzik a nála csupán öt évvel fiatalabb Muffatnak a lemezen is képviselt 1739-es Componimenti musicali című kiadványát, és különbözik a viszonyuk is a francia előadásmódhoz. Muffat – J. S. Bachhoz hasonlóan, ám Händeltől eltérően – precízen lejegyezte az általa szükségesnek tartott díszítéseket, sőt, az eredeti francia jelölésmódokhoz is ragaszkodott. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy Händel nagy népszerűségnek örvendő szvitjeit saját díszítéseivel egészítse ki. Fontos tudnunk, hogy ezek nem afféle „tájidegen” díszítések, nem egy másik kor ízlését vetítik vissza egy régebbi kompozícióra, ahogyan az Mozart bécsi Händel-oratórium-adaptációi vagy mondjuk Schumann zongorakísérettel kiegészített Bach-szólószonátái és partitái esetében történt: itt tulajdonképpen csak arról van szó, hogy a műveknek a korabeli konvenciók értelmében lehetséges sokféle megszólaltatási, realizálási lehetőségei közül rögzít egyet Muffat. Ami persze nagyon is modern gondolat, hiszen ezáltal egy korábban egyértelműen az előadó hatáskörébe tartozó feladatot utal zeneszerzői hatáskörbe.

 

Fábri Flóra. Fotó: Raffay Zsófia

A két zeneszerző viszonyának meglepőbb aspektusa, hogy a londoni zeneszerző-fejedelem is jól ismerte az inkább lokálisan – bár ott kiemelkedően – jelentős bécsi mester két évtizeddel később publikált szvitjeit. S ahogy azt más kortársainak témáival, tételkezdeteivel megtette, Händel egy sor Muffat-szvittételt is alapanyagként hasznosított saját műveiben, mégpedig nem billentyűs szvitekben (az még a kor mércéjével mérve sem lett volna elegáns), hanem különböző egyéb műfajokban, így vokális kompozíciókba és az op. 6-os concerto grossókba beépítve – részben csupán pár hónappal a Muffat-darabok megjelenését követően.

 

Mindebből a bonyolult viszonyrendszerből Fábri Flóra azt mutatja meg a hallgatónak, ami egy szál csembalóval megmutatható. A lemezen félórányi Händel- és félórányi Muffat-szvit csendül fel: a felvétel két Händel-darabbal, a HWV 43-as E-dúr és a HWV 429-es e-moll szvittel kezdődik és Muffat 3., D-dúr szvitjével (Muffat eredeti megjelölése szerint: Ouverture-rel) végződik. A kettő között, mintegy fűszerként a sok szvitzene mellett, Muffatnak ugyancsak a Componimenti Musicali gyűjteményben publikált, remekbeszabott Ciaconája hallható. (Ez utóbbit az egyébként közkincsnek számító ostinato basszus azonossága rokonítja korábbi Händel-chaconne-okkal.)

 

A művésznő egy 18. századi francia barokk csembaló kópiáján játssza el francia jellegű programját, s ennek köszönhetően a hallgatót már a csembalóhangzás is elkényezteti. Kétségtelen, hogy hangfelvételen, ha igazán hozzáértően készítik el, a csembaló száraz, zörejes karaktere jelentősen enyhíthető a telten zengő hangzás javára, de ebben az esetben talán nem volt szükség különösen erőteljes technikai beavatkozásra, mert a hangszert, amennyire meg lehet állapítani, természetes adottságainál fogva a figyelemreméltóan gazdag és gömbölyű hangzás jellemzi. Mindenesetre alig halljuk a billentyűk elengedésekor, illetve a pengetők visszaesésekor hallható, hangfelvételeken nem egyszer groteszk konkrétsággal jelentkező „zörejkíséretet”.

 

Persze a hangzás és a csembalójáték minősége, bármennyire fontos is a jó hangszer és a körültekintő hangfelvételi technika, elsősorban mégiscsak a csembalista formátumán áll vagy bukik. E hanglemez tanúsága szerint pedig Fábri Flóra sokoldalúan felkészült és erős személyes kisugárzású művész azon túl, hogy – mint láttuk – az intellektuális kihívásokat is kedveli. Mint közismert, a csembaló a legnehezebb hangszerek egyike abból a szempontból, hogy a hangok kiváltása közvetve, mechanikusan, a művész által nem szabályozhatóan történik, ami azt jelenti, hogy a dallamformálásnak, a zene időbeli folyamatosságának, folyékonyságának megteremtése a lehető legfinomabban alkalmazott másodlagos, elsősorban az idő manipulálását igénylő eszközökkel kell hogy történjen. A valóban hajlékony, éneklő dallamformálás igazi mestert igényel; és Fábri Flóra mestere nehezen betörhető hangszerének. Ez nem csupán a kantábilis játék képességét jelenti, amely olyan magas fokú, hogy a Ciacona egyes variációiban vagy a nagy Muffat-szvit nemes lírájú Sarabande-jában igazán átszellemült pillanatokkal tudja megajándékozni a hallgatót. A művész koncentrált figyelme kiterjed azonban a zene megannyi más fontos aspektusára: a franciás inégal-játékra, a formarészek tagolását élményszerűen érzékeltető agogikai gesztusokra, az egymást sokszor sűrűn követő díszítések spontaneitásának illúziójára is, és az a határozott benyomásunk, hogy egy hosszabb trilla sűrűségének időbeli változása is egy tudatos és a kontextussal messzemenően összehangolt stratégia része.

 

Végül hangsúlyoznunk szükséges azt is, hogy Fábri Flóra csembalójátéka nem csupán és nem is elsősorban a kidolgozottság, a technikai biztonság és kontroll révén szerez élményt hallgatójának. Világosan és plasztikusan tudja ugyanis kifejezésre juttatni a szvitzene számos színes karakterének jellegzetességeit a gigue-ek könnyed játékosságától a Muffat-Rigaudon groteszkségén át a Händel-fúga szigorúságáig. S ha az előbb egy-két személyes hangú, lírai tétel szuggesztív előadását emeltem ki, befejezésül hadd tegyek említést a Muffat-szvit egyébként is igen figyelemre méltó Finale tételéről, amelynek Fábri Flóra felfedezi a műfajban ritkaságszámba menő monumentalitását, és fokozatosan, egyre átszellemültebben vezeti el a mű és az egész lemez felemelő lezárásáig.