A kutya karmai közt / Netflix
2021.12.08.

Olyan rég forgatott filmet, hogy szinte már el is feledkeztünk a Zongoraleckével egykor még Oscar-díjat is bezsebelő Jane Campionról. Pedig csak erőt gyűjtött. Ahhoz, hogy egy újabb remekléssel lepjen meg minket. A kutya karmai közt ugyanis szinte hibátlan remekmű. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Végre. Amikor már kezdtük volna elkönyvelni, hogy a Netflix egy-két kivételtől eltekintve mégiscsak megmaradt a presztízsre vágyó középszernél, az elvetett ötletek kifényesítésénél, akkor beüt egy olyan, amit napokig forgatunk magunkban, vissza-visszatérünk egy-egy jelenethez, hogy még több finomságot, még több jelzést vegyünk észre. 
 
Az Oscar-díjas új-zélandi, de Ausztráliában élő rendezőben és forgatókönyvíróban, Jane Campionban azt becsülöm, hogy csak akkor jön ki új filmmel, ha úgy érzi, van mondanivalója. Nyolc évvel ezelőtt egy minisorozatban (A tó tükre) közreműködött társíróként és társrendezőként, nagyjátékfilmet pedig 2009-ben forgatott utoljára John Keats életéről (Fényes csillag). Pedig a Zongoralecke és az Egy hölgy arcképe átütő sikere után úgy véltük, hogy ő lesz majd a kosztümös művészfilmek megbízható alkotója. Az is lett, csak ehhez az kellett, hogy ne forgácsolja szét magát, ne ugorjon bele minden kétes és felületes projektbe, így csak akkor ült be a kamera mögé, amikor minden megérett a megszólalásra. Ez tizenöt év alatt mindössze három filmet eredményezett, de egyik sem volt tucatmunka.
 
A kutya karmai közt rendhagyó western, kissé leegyszerűsítve, a helyszínen, a teheneken és a lovakon kívül szinte nincs semmi, ami a műfajra hasonlítana, főleg annak nagyívű, pisztolyhősös, lármás vonulatára. Campion alkotása – akárcsak művei nagy többsége – feszült pszichológia dráma, úgy is mondhatnám, hogy a nagy csaták és sorsdöntő jelenetek láthatatlanul, a szereplők lelkében játszódnak le, s mi csak az elejtett mondatokból, elsötétülő vagy épp kinyíló tekintetekből, akaratlan gesztusokból következtethetünk a valódi történésekre.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
1925-öt írunk, Montana egyik tehetős családjának marhafarmján megint elérkezik a hajtás ideje, amikor a jószágokat a közeli városba terelik, és van idő egy kicsit ünnepelni. A farmot két fivér, Phil (Benedict Cumberbatch) és George (Jesse Plemons) vezeti, de mintha nem is egy vérből valók lennének, oly gyökeresen különböznek egymástól. Phil igazi tahó, a 18. századi vadnyugati macsóságot képviseli, nem ad sokat a tisztálkodásra, viszont ég a keze alatt a munka, és mindenkibe beleszáll, akit egy kicsit is gyengébbnek vagy férfiatlanabbnak lát. George pedig szelíd, sokat ad a kinézetre, és nem gondolja úgy, hogy az élete csak a tehenek körül forog. Phil megvetése csak fokozódik, amikor George elveszi az özveggyé vált Rose-t (Kirsten Dunst), hiszen biztos benne, hogy a nő szeme előtt csupán a vagyon ígérete lebeg. Ráadásul van egy fia is, a feminin kinézetű, törékeny, orvosnak készülő Peter (Kodi Smit-McPhee). Nem csoda hát, ha minden haragja és frusztráltsága a jövevények ellen fordul.
 
A harsány macsóság és a túlhajtott férfiasság mögött természetesen kimondhatatlan és bevallhatatlan titok lappang, és amikor erre – Peterrel együtt – rájövünk, egészen más megvilágításba kerül Phil és a benne dúló dráma is. Hirtelen ő lesz a legesendőbb mindannyiuk között, még a farmbéli feszültséget alkohollal oldó Rose-nál is törékenyebb. Ám a hosszú évek sértegetései, megalázásai, hogy a saját, kipróbált emberein és mentorán – Bronco Henry, aki holtában is az egyik legfontosabb szereplője maradt az életének – kívül szinte mindenkit alsóbbrendűnek néz, már nem múlhat el büntetlenül. A végzet már a sarokban szövögeti a hálóját.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A kutya karmai közt lassú film, ami türelmes nézőt kíván. Megfontoltan bontja ki az alaphelyzetet, és ez a minden gesztusra, minden rezdülésre odafigyelő építkezés meg is hálálja magát a film második felében: sokkal jobban fogjuk érteni a mozgatórugókat, a szereplők közti viszonyokat, és még jobban érezzük a vállunkon az elkerülhetetlen súlyát, a lehetséges feloldás megkönnyebbülését. Mindezekből következik, hogy a film erejét a költői képek és a kiemelkedő színészi alakítások adják. Teljesen igazságtalan lenne bárkit is kiemelni, mert mindenki fürdik a Campion teremtette lehetőségekben.
 
De azért érdemes újra és újra megnézni Rose kétségbeesett arcát, miközben a férje kedvesen próbál felvágni vele és vékonyka zongoratudásával a kormányzó és a szülei előtt az egyik csúcsjelenetben. Lenyűgöző az a folyamat, ahogy Peter elindul a férfivá válás útján, amelynek árát habozás nélkül fizeti meg a végkifejletben. Szinte felfoghatatlan, ahogy George szivacsként nyel el minden sértést, és szinte már együgyű konoksággal halad a saját boldogsága és megálmodott nyugodt élete felé, mit sem törődve a valósággal – vajon mi játszódhat le benne? Jesse Plemons visszafogott alakítása csak egy-egy apró gesztussal válaszol erre. És Benedict Cumberbatch… Nos, ő újfent értésünkre adja, hogy nemzedékének egyik legjelentősebb színésze, aki épp olyan könnyedséggel alakítja Sherlock Holmest, mint a kissé bogaras kódfejtőt, Alan Turingot. 
 
A kutya karmai közt az év egyik legerősebb filmje a Netflix kínálatában, s ha félévente képesek előrukkolni egy ilyennel, akkor sok mindent képesek vagyunk megbocsátani.