Norlevo fm

A megérkezésem délutánján először a litvánok érdekes animációs színházát látom. Ugyanaz a humor, mint az utcán. Norlevo fm a címe, ami egy képzeletbeli rádióműsor. Az előadás a gagyikultúrát veszi célba. Három fiatal, Girts Solis, Andris Kalnozols, Gints Sirmelis Sirmanis írta, találta ki Maja Kurseva tervezővel közösen, és játssza-bábozza el a sokféle hétköznapi jelenetet, többek között rajzfilmparódiát és betelefonálós nyerős műsort, karikaturisztikusra rajzolt figurákkal, fekete-fehér világban, keveréknyelven, melyben ugyan fölismerhetőek a szavak innen-onnan, de éppolyan értelmetlenek, mint a valódi rádióműsorokból áradó napi szemét. Borisz Kondratyev mindehhez társuló zenéje is ismerős, a naponta hallott, dallamtalan, inkább zörejnek tűnő valamit idézi föl.

Szép az ezt követő esti előadás. Nyikolaj Koljada Evrázia nevű írói műhelyének neveltje Jelena Jerpilova, akinek Az utolsó emberig című darabja az omszki akadémiai drámai színház vendégjátéka. Ez a nálunk is divatos naturalista-durva színház – még ha tompábban is, mint ahogy megszoktuk. Két orosz férfi végtelenül utazik a végtelen sztyeppéken az emeletes-hálófülkés vonaton, vodkáznak, hangoskodnak. Ezt meg-megszakítja időnként a játéktér jobb oldalán a Vlagyimir Kuznyecov tervezte bábjáték arról, miféle mítoszokkal teli vidéken vágtat keresztül az expressz. „Ez az orosz lélek” – mondja utána valaki a vitán, én meg azon gondolkodom, tetszene-e ez otthon…

A következő esti előadás, a Natalja Mosina írta Rikotu-sziget nem annyira jó, de a Novij urengoji Szevernaja Szcéna társulat színészeinek játéka és a színpadi tér mégis emlékezetes marad. A Jurij Muravickij rendezte előadásban a világ végére küldenek egy fiatal, léha újságírót, akinek persze semmi kedve ehhez. A szigetlakók először bizalmatlanul fogadják, majd egyre közelebb kerülnek egymáshoz – és végül marad. Kicsit az orosz Portugál, vagy valami „ír-orosz darab”. Az előadás utáni vitán kiemelték a mondanivaló fontosságát, a szimbolikáját – mit jelent Moszkva Oroszországnak, és mit Oroszország Moszkvának –, de nem győznek meg.

A másnap délutáni fölolvasó-színház castingról szóló mai történet, félkörben olvassák, utána vita. Nincs előre fölkért hozzászóló, csak vitavezető. Ahogy az esti előadások után is más és más koordinálja a beszélgetéseket, és ahol szinte versenyeznek, hogy hozzászólhassanak. Ezekből a fölolvasásokból egyébként verseny van, a végén zsűri választja ki a legjobbat.

A harmadik este látom a kedvencemmé vált előadást. Az ogyesszai Anna Jablonszkaja írta a Valahol és körös-körül-t. (A szimpatikus szőke lány az új nemzedék képviselője, a fesztivál gyermekeként számontartott Jasznaja poljanai műhelyből került ki. Ez utóbbi úgy működik, hogy a fesztivál előtti hetekben elvonulnak afféle „alkotótáborba”, fiatal színészekkel együtt, és az itt született legsikeresebbeket olvassák föl aztán a Novaja Dramán.) Anna fölsőjén elöl Shakespeare-portré, hátulján oroszul: „Senkitől se félj!” Ezt a darabját az udmurti glazovi Parafráz Színház színészei, Ljubov Bjordova, Igor Pavlov, Vlagyimir Lomajev, Jevegenyij Ivanov adják elő, Damir Salimzjanov rendezésében és tervezésében. A finom humorú, nyelvi leleménnyel teli bensőséges mese magányunkról, kapcsolataink képtelenségéről szól.

Mihail Ugarov

Részt veszek egy érdekes beszélgetésen, amely a mai dráma és a mai színész kapcsolatáról szól. A moderátor Mihail Ugarov drámaíró, rendező, a teatr.doc alapító vezetője. Ez a színház hirdette azt magáról, hogy „Színház, amelyben nem játszanak”. Az előadásaik jó része interjúkból, dokumentumokból készül, valós eseményeket dolgoznak föl. Ebben a parányi, feketére festett, málladozó falú pincében van a délutáni fölolvasás. Érdekes darab Vjacseszlav Durenkové, realizmus és költészet keveredik benne. Közben azért azon is elgondolkodom, hogy a fontos dolgok mindig ilyen perifériás helyekről indulnak.

Az utolsó előtti este a másik kedvencemmé lett előadás, A természet törvénye című, az 1991-ben Jevgenyij Griskovec alapította kemerovói Lózsa Színházé. Jevgenyij Szitij írta is, rendezte is, és játssza a szerepek egyikét, és egy másik színész, Szergej Naszedkin tervezte a nagyon vicces látványt. A darab az állatok világában történik, és elképesztően „emberien” játsszák. Három okos állat bölcselkedik a medvéről, közben jön-megy a többi állat is – mulatságos. Néha jön a medve, amikor mindenki alszik, vaskos műszőrméből készült zakóban és nevetséges műszőrme-mackófejjel, panaszkodik. Van a darabban gonosz állat is, sakál vagy ilyesmi. Mindenki vad – az állatok világa leképezi az emberekét.

Alekszandr Filippenko

A fesztivál utolsó estéje a 64 éves Alekszandr Filippenkóé. Lenyűgöz. Felidézi a XX. század második felét a szovjet időktől napjainkig, zenéket játszik be, verseket idéz, embereket, politikát és művészetet – keveset értek a finomságokból, de sok mindent megérzek. Intelligens, érzékeny, humorral teli. Érezni a közönségen, hogy olyan dolgokat birizgál, ami a legmélyebb érzése a moszkvaiaknak. Belekeveri a kabaré világának harsány eszközeit, fényekkel, hangokkal – néha meg a legszemélyesebb, legihletettebb világot teremti meg. Megidézi Dovlatovot, Viszockijt, Okudzsavát, Jeszenyint, politikusokat, művészeket, szinte mindenkit. Minden szöveg más, mindegyik mögött másik személyiség, másik érzés, mégis észrevétlenül finoman egybemosódnak az arcok, gondolatok. Ez volt, ebben éltünk. Nyilván olyan réseket feszeget, melyeket nem szoktak. Érezni a közönségen, mennyire megrendült. Mikor a végén visszaint az ajtóból virágcsokrával, mintha egy varázsló távozna. Még Halász Péter is eszembe jut, amikor a saját maga rendezte halotti torán rágyújt, int nekünk, és a vörös sáljában, a fölszálló füstben elmegy…

Van még egy estém a fesztivál után. Ez a Fomanenkóé. Az útikönyv térképén már nincs is rajta ez a Kutozov proszpekt és naberezs Terasz Sevcsenko találkozásánál lévő impozáns, modern épület. Gyönyörű az egész, mögötte, a Moszkva folyó túloldalán új felhőkarcolók, az építészet csodái. Hézagos építészeti ismereteimből tudom, ilyen egymáson eltolt tömböket csak az új, korszerű anyagok, üveg, acél, beton, föltalálása óta lehet létrehozni. A színházba detektorokon keresztül lehet bejutni, nyilván az emlékezetes csecsen terrorakció óta ilyen óvatosak. Hatalmas terek, lépcsők és zegzugok, lift, fiatal és kedves nézőtéri fiúk és lányok. Az előadás végül is olyan, amire számítottam: múzeumszínház, hirtelen úgy érzem, nem fogom kibírni. Minden kinagyított, túljátszott, érdektelen díszlet, jelmez. Azért maradok – mondjuk nagyon nem is tehetek mást. Az első szünet ¾ 9-kor, ám addigra – persze, ahogy sejtettem – beszippant, amit látok. Észrevenni a megkoreografáltságot, a humort, hogy a mozdulatoknak, gesztusoknak megvan a maga szigorú rendje, és hogy az eleinte unalmas-realistának látszó előadás mennyire stilizált, elemelt, gondolatteli. A közönség élvezi: minél elvontabb, annál inkább – a végén hatalmas siker.

Moszkvában is otthonosan.