Göndör László: Nagymamával álmodtam / Trafó
2021.12.05.

Katona Éva Göndör László nagymamája, akihez az unoka a pandémia első időszaka alatt beköltözött. Egyrészt azért, hogy segítsen neki a hétköznapi dolgok elvégzésében, másrészt azért, mert egy műalkotás létrehozása közben szerette volna tisztázni a hozzá fűződő viszonyát, a nagymamaképét. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Fontos tudnunk Göndör László nagyanyjától, hogy holokauszttúlélő, aki a háború után bízott Marx eszméiben, ám a szocializmusból a Rajk-pert követően kiábrándult. Így tehát amikor Katona Éváról beszélünk, akkor a XX. századról beszélünk. A nagyszülők történetei felé fordulás szép lassan, de kezd egyébként megjelenni az Y generáció művészeti és popkulturális gondolkodásában, hogy csak két példát említsek, ott van a Nagyi projekt című rendkívül megrázó dokumentumfilm, ahol három fiatal a nagymamája szerepét vizsgálja a történelemben, és ezeket ütközteti egymással. És ott van az egyik kedvenc videóklipem az elmúlt időszakból, amelyben Macklemore tölt el nagymamájával egy kellemes napot. Nyomokban mindkettő fellelhető Göndör László előadásában: a múlt kutatása utáni vágy és az idős ember igényeit szem előtt tartó gyengéd és őszinte figyelem.
 

Habár Katona Éva fizikailag nem jelenik meg a színpadon, hangját felvételről nagyon sokat halljuk, és látjuk is különböző videóbejátszásokban a kezét, félig-meddig az arcát is, amit szilveszteri álarc takar. A hangfelvételekkel folytat állandó párbeszédet a színpadon Göndör László. Néha egészen hétköznapi dolgokról beszélgetnek, máskor súlyosabb témákról, és alkalmunk nyílik játszani is vele az előadás egy interaktív részében, amikor ki kell találnunk, hogy egy-egy szónak vajon mi az ellentéte a nagymama szerint. És azt is megtudjuk, hogy szereti-e vagy sem például George W. Busht, Ascher Oszkárt, a horoszkópot, a marxizmust, a kucsmagombát vagy Kozsót. A játkosság és a humor komoly fegyverténye az előadásnak, igazi érzelmi hullámvasúttá változtatja azt a néző számára: az egyik pillanatban sírunk a nevetéstől, a következőben megdermedünk az iszonyattól.
 
A legfontosabb kérdés azonban az a holokauszt témáját feldolgozó összes előadásnál, így ennél is, hogy miként nem lesz az erről való beszéd problematikus. Ez esetben úgy, hogy az előadás nem a holokausztról beszél, hanem épp a holokauszt elbeszélhetetlenségéről. Tudjuk, hogy Katona Éva elmondta unokájának, mi történt vele. Azt is tudjuk, hogy az unoka mindezt felvette. Ugyanakkor az előadásban ezek a felvételek nem hangzanak el. Ezekből hadar viszont el kissé kivehetetlen, egymás mellé helyezett mondatfragmentumokat Göndör László, ám klasszikus értelemben vett történetmesélés nincs. És van még egy rész, amely szintén az elmondhatatlanságról szól: mint megtudjuk, Katona Éva a haláltáborban találkozott Mengelével, és ezt el is mesélte unokájának, ugyanakkor utóbbi úgy döntött egy gyenge pillanatában, hogy ezt a felvételt letörli – nem tudjuk meg miért, de valószínűleg az elviselhetetlensége miatt. Ám ezt a döntését később megbánta. Erről pedig egy párbeszédet hallunk, amelyben az unoka elmondja nagyanyjának, hogy a felvétel megsemmisült, amire Katona Éva úgy dönt, elmondja még egyszer az elmondhatatlant. Ezt mi természetesen (és nagyon helyesen) már nem hallgathatjuk meg.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Fontos, hogy ezek a gesztusok kevésbé Katona Éva holokauszthoz való viszonyáról szólnak, sokkal inkább Göndör László ugyanehhez való viszonyáról a családján keresztül. Ez pedig egyre mélyül az előadás során. Így válik a produkció egyszersmind felnövéstörténetté is, amelyben az Y generációs unoka, aki tényleg mindenből képes viccet csinálni, szép lassan megért egy keveset a nagyanyja történetéből – a legfőbb mozzanattá tehát nem az elmondás, hanem éppen a megértés aktusa válik.
 
Izgalmassá teszi a produkciót az is, hogy nem csak jelen és múlt, de nagymama és unoka viszonya sem írható le pár egyszerű mondatban. Utóbbi rajong előbbiért, meg akar neki felelni, szomjazik a szeretetére, miközben nehezen viseli, hogy az idős nő nagyot hall, emiatt türelmetlen vele. A nagymama pedig – habár nyilvánvaló, hogy nagyon szereti unokáját – nehezen teremt fizikai kapcsolatot vele, nem öleli és nem simogatja meg, ahogy azt a nagymamáktól általában megszoktuk. (Az előadás vége felé egy videófelvételen azért megtörténik ez is.) És szép az a meghittség, barátság, szövetség, vagy nevezzük bárminek, ami hosszú kávézásokban és beszélgetésekben jelenik meg – kettőjük kapcsolata valószínűleg tartalmasabb, mint az unoka-nagyszülő kapcsolatok túlnyomó többsége.
 
Fotók:
Fotók: Róde Péter. Forrás: port.hu
Az is nagyon jó, hogy a Nagymamával álmodtam erősen ellentart egy általános társadalmi beidegződésnek, az ageizmusnak (lásd boomerezés). A 97 éves Katona Évát és a generációk közti viszonyt sem sematizálja, hanem kifejezetten arra törekszik, hogy komplex módon mutasson be számunkra egy embert és egy családi kapcsolatot. Ez pedig már abból is világos, ahogy a produkció első harmadában Göndör felsorolja projektjének céljait, például a következőket: „derüljön ki, hogy (a nagymama) jófej, liberális tanár volt”, „nyerjen bizonyosságot, hogy nem hazudott nekem, hogy okkal idealizáltam”, „derüljön ki, hogy mennyire ismer engem”, „legyen a nőideálom”, „legyek különleges az életében”.
 
És hogy miért a Covid időszaka alatt készült el ez az előadás? Erre van egy egyszerű válasz is, mégpedig az, hogy Göndör Lászlónak a színházak bezárása miatt megsokszorozódott a szabadideje. Másfelől viszont szeretjük azt gondolni, hogy szeretteink örökké fognak élni. A járvány pedig azzal szembesített minket, hogy ez nem így van. A szőnyeg alá söpört haláltól és veszteségtől való félelmünk most előtört belőlünk, így kénytelenek voltunk számot vetni vele, lesz majd olyan idő, hogy nem leszünk, hogy nem lesznek. Bárhogy is, fontosnak gondolom, hogy ez az előadás létrejött a Trafó alagsori termében, és remélem, hogy minél több emberhez eljut majd.
 
Szerző: Puskás Panni