Egymást váltják a 2018-as Nemzeti Filmintézet Inkubátor programjának győztesei a mozikban: a Rainer-Micsinyei Nóra főszereplésével készült A legjobb dolgokon bőgni kell, majd a Cinefesten közönségdíjat nyerő Külön falka után Lőrincz Nándor és Nagy Bálint nagyjátékfilmes debütálása, a Legjobb tudomásom szerint következett a sorban, amit a magyar közönség először az éves Európai Art Mozi Napon tekinthetett meg. A rendezőpáros már számos reklám- és rövidfilmet készített közösen, viszont kétségkívül ez az alkotás tekinthető a legnagyobb projektjüknek, melynek középpontjában egy fiatal házaspár kapcsolata kerül mérlegre.
Dénes (Bodolai Balázs) és Nóra (Hámori Gabriella) éppen egy hosszú örökbefogadási folyamat végén járnak, leendő babájukat pár héten belül hazavihetik otthonukba. Egy átitalozott este után azonban a hazafelé tartó járaton csúnyán összevesznek. Nóra leszáll, órákkal később tér haza, majd másnap elárulja, hogy távolléte alatt megerőszakolták, a tettes pedig az a férfi (Menszátor Héresz Attila), aki a buszos civakodást megszakítva szóváltásba keveredett velük. Dénes kezdetben mindenben Nóra mellé áll, ám napról napra egyre kevésbé tud hinni az események igazságában, mivel párja mind a rendőrségen, mind otthon ellentmondásokba keveredik. A kérdés innentől az, hogy házasságuk képes lesz-e megbirkózni a fokozódó bizalmatlansággal.
A Legjobb tudomásom szerint alapvetése egyértelműen A vadászat, vagy a Születésnap című filmek örökségét viszi tovább: adott egy homályos alapszituáció, melyet kihasználva az alkotók a játékidő bizonyos periódusaiban az egyik, más jelenetekkel a másik narratívát erősítik. Ez a fajta dinamizmus – ha jól adagolják – képes snittről snittre átírni és újraértelmezni az addig látottakat, ezzel lekötve a kételyek között lavírozó néző figyelmét. A hatás nagyrészt a feszes forgatókönyvön és az árnyalt karakterábrázoláson múlik: az ilyen filmek esetében a megfelelő időben kell a megfelelő fordulatot előidéző drámai eseményt a helyére illeszteni, míg a szereplőkre nézve nélkülözhetetlen, hogy ezeket a változásokat adaptálva komplex jellemfejlődésen essenek át.
 Hámori Gabriella és Bodolai Balázs |
Ha a forgatókönyvet vesszük alapul (amelyet szintén a két rendező jegyez), akkor a Legjobb tudomásom szerintben megvan egy katartikus lélektani dráma potenciálja: tényleg nehezen lehet eldönteni a játékidő során, hogy Nóra igazat mond vagy hazudik, már csak azért is, mert ahogy a valóságban, úgy itt is az áldozatnak időre van szüksége ahhoz, hogy tisztuljon a kép. Dénes egyből a rendőrségre vonszolja, ám felesége a sokkhatás időbeli közelsége miatt nem képes minden részletre kiterjedő vallomást tenni.
Tovább rontja a körülményeket az érzékenységet vagy empátiát még nyomokban sem tartalmazó közeg: az irodában ülő ügyintézőbe nem sok emberség szorult, eközben a labilis nő állapotát még inkább súlyosbítja a monológ közepén benyitó kolléga, aki mit sem törődve a helyzettel, elkezd enni. Nem csak a rendőrséget, hanem a céges világot, továbbá úgy általában a magyar társadalmat is erős kritikával illeti a film. Dénes haszontalan, már-már nevetséges meetingeken vesz részt munkahelyén, szüleit a külső megítélés sokkal jobban érdekli, mint fiuk valódi érzései. Ezekben a snittekben szomorú, de pontos látleletet kapunk országunk létállapotáról, régiónk elmaradottságáról, a bürokratikus állami szervekről.
A Legjobb tudomásom szerint azonban remek pillanatai ellenére mégsem nő fel az általa támasztott elvárásokhoz. Ennek két nyomós oka van: egyrészt a film igazi főszereplője, Bodolai Balázs túlontúl eszköztelen játéka, másrészt a dialógusok minőségének drasztikus ingadozása. A kevesebb néha több elve itt azért nem képes érvényesülni, mert Dénes karaktere rendkívül neutrális, egy-két jelenettől eltekintve nem közvetít valódi érzelmeket, így a vele való azonosulás is nehézkessé válik. A fő konfliktust kiváltó veszekedés is hiteltelennek tűnik, amihez csatlakoznak Nóra és Dénes üres párbeszédei, a mélypont azonban egyértelműen a férj és a pszichológus (Borbély Alexandra) beszélgetése, mely a két karakter hangsúlyozást nélkülöző beszédmódja és a már említett érzelemmentes, gesztusokat mellőző színészi játék miatt teljes érdektelenségbe fullad. Pedig ez a jelenet az egyik dramaturgiai csúcspont a filmen belül, hiszen Dénesből itt fakad fel igazán az eddig gondosan elfojtott feszültség.
 A képek forrása: MAFAB |
Erre épül rá az is, hogy a néző egyszerűen képtelen elhinni, hogy ez a két ember bármennyire is szereti egymást: egyáltalán nem működik a karakterek közötti kémia, egyetlen jelenetben sem érezhető közöttük az a bizonyos szikra. Természetesen ez nem lenne baj, ha a film olyan irányba haladna, melyhez ez az ábrázolásmód illik, azonban a cselekmény végével inkább fordítottan arányos mindaz, ami addig történt. Egyetlen jelenetben sem beszélnek egymással az érzéseikről, szinte teljesen más úton járnak fizikai és lelki síkon is: Nóra problémáit igazán Lóránttal (Fenyő Iván) képes kibeszélni, míg Dénesre Lili (Jakab Juli) érdeklődése hat imponálóan. Mindez azért is fájó, mert a rendezés mellett az operatőri munkát is ellátó Nagy Bálint kamerája sokszor kifejezetten kreatívan követi a fiatal házaspár kálváriáját: rengeteg a belső keretezés (legyen az ajtón, ablakon vagy tükrön keresztül) és a lassú közelítéseket jól használja a kiemelés eszközeként.
Meglévő erényei ellenére a Legjobb tudomásom szerint sokkal inkább témájával tűnik ki a magyar filmes mezőnyből, mintsem megvalósításával. A script önmagában olvasva egy megrázó metoo-sztorit ígér, viszont a két elsőfilmes a skandináv alkotásokban (vagy akár az idei Az utolsó párbajban) látott naturalisztikus, nüanszokból építkező színészi játékot még tovább redukálta, ami legtöbbször a drámai fedezet rovására megy. A háttérben húzódó társadalomkritika és a kifinomult képszervezés miatt mégis érdemes megjegyezni Lőrincz Nándor és Nagy Bálint nevét.