Esetleg szatírába oltott tanmesét készíteni a gátlástalan hatalomvágyról? A mozi tényleg ironikusan megidézi itt-ott például A keresztapát (elég csak arra gondolnunk, hogy Aldo Guccit maga Al Pacino alakítja, aki folyton a család fontosságáról papol), és a karikatúraszerű figurák (Paolo Gucci Jared Leto megformálásában vagy a két bérgyilkos alakja) jelenléte szintén erre utalhat. Ahogyan a film eredeti nyelvű verziójában az is a parodisztikus hatást erősíti fel, hogy a szereplők különféle eltúlzott akcentusokkal beszélnek (újabb érv arra, miért kéne elfelejteni itthon a szinkronizált filmeket). Ugyanakkor tény, hogy legalább ennyire hangsúlyos és szó szerint véresen komoly történetszál Patrizia Reggiani (Lady Gaga) tündöklése és bukása, vagy az a folyamat, amelynek során idegen üzletemberek az egész famíliát kivásárolják a családi vállalkozásból. És akkor a film divattörténeti kitekintéseit még meg sem említettük: a Gucci eredettörténetét Rodolfo Gucci (Jeremy Irons) tolmácsolásában vagy annak a szerencsés kreatív fordulatnak a bemutatását, amelynek hála Tom Ford (Reeve Carney) ismét dögös márkává varázsolja a megfáradt brandet.  

 

Ridley Scott hű krónikásként és szorgos diákként felmondja a leckét, elmeséli a család egy huszonötéves szappanoperaszerű időszakát, a kívülálló Patrizia Reggiani (Lady Gaga) felbukkanásától Maurizio Gucci (Adam Driver) 1995-ös meggyilkolásáig – és bár látjuk a turbékoló szerelmeseket, halljuk Rodolfo kétségeit a jövendőbeli középosztálybeli menye, Patrizia tisztességes szándékait illetően, és érzékeljük, mennyire szeretné Paolo, hogy elismerjék divattervezőként, mégsem tudunk azonosulni a család problémáival. 

 

Mintha keresné, de nem igazán találná az irányt ez a közel három órás mozi. Túl sok műfajt vonultat fel (love story, karriertörténet, szatíra, opera buffa, bűnügyi történet), érdemi időt viszont keveset tölt a szereplők motivációinak és jellemének kidolgozásával és bemutatásával. Valójában igencsak felszínesen ábrázolja őket: a jogász örökös, Maurizio komoly, gazdag és kiéhezett a valóságra; a neje, Patrizia hataloméhes és bosszúszomjas; Paolo, Aldo fia egy idióta (ahogy a filmben többször is megjegyzik); Rodolfo, Maurizio apja kimért és hagyománytisztelő; Aldo, Rodolfo testvére pedig simlis és naiv. Mindegyiküknek megvan a maga nagyjelenete, jutalomjátéka, ha tetszik áriája, amikor megmutathatja, miben virtuóz, de ez a sok szólam valahogy mégsem akar összeállni harmonikus egésszé, a szólisták együttesévé. Emlékezetes jelenetekben mégis bővelkedik a film, igaz, ezek meg inkább hangulatképek és főként a miliőfestést szolgálják (operatőr: Dariusz Wolski). Megkapó, ahogyan Maurizio biciklizik Milánó Vespákkal teli utcáin; gyönyörűek a téli képek a svájci síparadicsomból; jól sikerült jelenet a híres-nevezetes 1995-ös divatshow megidézése, amely meghozta Tom Fordnak az áttörést. És persze jók a belterjes utalások is: igazi metapoén például Salma Hayek a jósnő szerepében (a színésznő a felesége François-Henri Pinault-nak, a Kering luxus divatkonglomerátum vezérigazgatójának, amely alá a Gucci is tartozik). De ugyanilyen divatgyíkoknak szánt kedveskedés és kikacsintás, hogy nem egy ikonikus Gucci-darab epizódszerephez jut a filmben, vagy legalábbis cameózik egyet – például a híres Gucci loafer vagy a Tom Ford tervezte kék szaténblúz, amelyet eredetileg Kate Moss viselt a bemutatón, majd Madonna tette még híresebbé az MTV Video Music Awards-díjátadón (ez volt rajta, amikor a szétcsapott Courtney Love megdobta a púderkompaktjával). 

 

A Gucci-háznak az az egyik legnagyobb baja, hogy visszariad a saját merészségétől. Fel-felvillantja ugyan egy szemtelen szatíra lehetőségét, amelynek megvan a lesújtó véleménye a szereplőiről és azok élhetetlenségéről, mégsem meri következetesen végigvinni ezt a vonalat, és felvállalni a vele járó stílust, elvégre mégiscsak megcsalásról, sikkasztásról, hátba szúrásról, kisemmizésről és gyilkosságról van szó. Ebbe az irányvesztésbe és aránytévesztésbe bukik bele végül Ridley Scott filmje.