Ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, hogy létezik ma jó táblaképfestészet Magyarországon, úgy látszik, elengedhetetlenül szükséges volt kitalálni „a festészet napját”. Ugyanis ilyenkor végre félre lehet tenni azokat a kényszerűen hurcolt skrupulusokat, melyek illemtani okokból felgyűlnek a kiállításrendezőkben. Mert a „történelmileg” bejáratott tárlatok és az úgynevezett seregszemlék azért mutatnak gyakran riasztó (úgymint önismétlő és ezért unalmas, illetve mindenkit felvonultató és ezért széttartó) keresztmetszetet, mert a kötelező etikett miatt csak az ízig-vérig dilettáns műveket utasíthatják el (azokat sem mindig), így sorra készülnek a monstre, „vegyesfelvágott” bemutatók. Üdítő változatosságot hozhatnak viszont az októberi vernisszázsok, amikor végre provinciális kötelezettségek nélkül lehet válogatni. Még indok sem kell nagyon, mivel az intézmények szuverén joga eldönteni, kikkel kívánják megülni a festészet ünnepét.

László Dániel: Patakban

Nem állítom, hogy a REÖK-palotabeli, mintegy félszáz alkotót felvonultató kiállításon nincsenek halványabb művek, de számuk feledhetően csekély. Az összkép mindenképpen telivér piktúrát mutat, s még csak elfogultsággal (vagyis a rendező ízlésönkényével) sem vádolható a kiállítás, mivel a dekázós-mérlegelős geometrikus irányzatoktól a lírai sejtelmeken át a festékcsapkodó gigavásznakig tart a művek sokfélesége.

Nem monoton tehát az összkép, de nem is fröccsen úgy szét a végeredmény, mint például a Táblaképfestészeti Biennálékon, s ennek csupán egyetlen magyarázata lehet: a tudatos rendezőelv. Ami ráadásul nem is külső, műtörténészi oldalról, hanem belső paktum alapján jött létre, lévén két festő a tárlat kurátora. (Valahol érthető, hogy maguk akarják intézni az ügyeiket, elvégre A Magyar Festészet Napjának ötlete is „alulról jövő” kezdeményezésként született – ami jelen esetben kizárólag a hivatalmentességet jelenti, semmi mást, elvégre az ötletgazda, Bráda Tibor név a szakmában – és tevődött október 18-ra, a festők védőszentjének, Szent Lukácsnak a névnapjára.)

Atlasz Gábor: Újjászületés

A két szervező saját korosztályából válogatta a meghívottakat: Serényi H. Zsigmond a középnemzedék mezőnyéből, a fiatalabb Kucsora Márta pedig a (majdnem) harmincasok közül keresett meghívandókat. Az utóbbi kör jóvoltából lett úrrá a tárlaton a frissesség íze, ami érdekes módon az érettebbek kifinomultabban problémalátó, életműépítésben jobban benne járó képiségét is megfényesítette.

Bár Serényi a konstruktivizmushoz áll legközelebb, szerencsére elfogultság nélkül portyázott a különböző irányzatok között, csupán a minőségre, nem pedig a gondolkodásmódok különbözőségére figyelve. Többek között Aknay János újabb, Szentendre-manifesztációs korszakának egyik letisztult darabja, Atlasz Gábor megint új formanyelvet – perfektül – alkalmazó műve, Jovián György keményt és lírait összeegyeztető festménye, Magyar Gábor életfilozófiát sugalló képe képviselik a jelentékeny derékhadat.  Jól megférnek mellettük (vagyis a szomszédos termekben) az „ide nekem az oroszlánt is” lendületű, kicsattanó energiáktól duzzadó új honfoglalók művei: Kucsora Márta, Knyihár Amarilla, Korodi Luca, László Dániel nagyméretű tájképei. Harsog a festék a kezük alatt, ők nem beosonni, de berobbanni akarnak a mai magyar festészet fellegvárába, az eltökélt szándék kellően hangsúlyos(an nagy) méretben manifesztálódik, s céljukat el is érik: kikerülhetetlenül jelen vannak.

Részlet a kiállításból

E válogatás alapján úgy tűnik, hogy a közeljövő hazai festészetét még egy ideig a vehemens festőiség (is) erőteljesen színezni fogja, s ez megint csak azt mutatja, hogy a műfaj hullámvölgyei meglehet szükséges, de múlékony periódusok, ahonnan egy-egy tehetséges újabb nemzedék rendre kirántja az olykor saját temetését is előrevetíteni képes, de valójában elpusztíthatatlan műfajt.

A kiállítás megtekinthető 2008. november 2-ig.