Csernobili masszőr jár házról házra az elkerített luxuslakópark elegáns, de sivár ingatlanaiban lakó stresszes háziasszonyok görcsökkel teli testei között, és feltehetően radioaktív kezeinek szorgos munkájával próbálja őket megszabadítani testi-lelki bajaiktól. Nem tévedünk sokat, ha úgy érezzük, olyan ez, mintha az osztrák Ulrich Seidl-lel rendeztették volna meg a Született feleségek filmváltozatát: az amerikai stílusú zárt övezet művies világa pont azon abszurdba hajló minimalizmus révén válik maró társadalomkritikává, ami annak idején a Kánikulát (2001) oly felejthetetlenné tette.

 

Małgorzata Szumowska filmjeinek visszatérő motívuma a kortárs racionális univerzumunkba beszorult irracionalitás vizsgálata, illetve pontosabban a meg nem érthető, a csodás, az emberfeletti iránti vágy és az azt körülvevő világ összeegyeztethetetlensége. Ez megnyilvánulhat – a katolikus Lengyelországhoz „méltó” módon – a vallásos hitben (Az Ő nevében, 2013) vagy a halottakkal kommunikáló médium formájában (Test, 2015), vagy a lélek érintéssel és hipnózissal történő gyógyítása révén a legújabb filmben. 

 

Szumowska problémafelvetéseinek fontos jellemzője azonban, hogy a transzcendentálissal vívott belső küzdelem a legtöbb hasonló témájú filmmel vagy regénnyel szemben nem individuális, hanem közösségi, társadalmi kérdés. Történetei rendkívül mélyen ágyazódnak a mindennapi társadalmi valóságba, és a megfoghatatlannal való küszködés a nagyon is megfoghatón keresztül és annak közegében válik érthetővé. Vagyis a legtöbb filmből az derül ki, hogy a gondok nem a racionálisan fel nem fogható és az egyén viszonyában vannak, hanem abban, ahogyan ezt a közvetlen környezet felfogja és lereagálja: nem az azonos neműek iránti szerelem és a vallás összeegyeztethetetlen Az Ő nevében papja számára, hanem a társadalom katolicizmussal és egyházzal kapcsolatos szerepfelfogásába nem fér ez bele.

 

A messzi múltba vesző, ezért komolyan nem vehető radioaktivitás aurájával és meséjével felvértezve érkezik az ukrajnai migráns Zsenya a luxusfeleségek rezidenciáira, ahol a szó szoros értelmében vett kezelések mellett bárgyú és önismétlő szlogenekbe bújtatott relaxációt, odafigyelést és életmódtanácsokat is kínál ügyfeleinek. Egyrészt nem lehet nem észrevenni Szumowska leheletfinom, de egyértelmű iróniáját saját főhőse és annak képességei, másrészt a többi szereplő iránt, akik pontosan azért érdeklődnek a megfoghatatlan iránt, mert minden megfoghatót már megvásároltak maguknak. 

 

A Soha többé nem fog havazni talán leginkább magával ragadó eleme a passzív, látszólag érzelemmentes, a prüdériáig tisztességes Zsenyát alakító Alec Utgoff játéka, aminek legnagyobb eredménye, hogy végig nem tudjuk eldönteni, a főhős valódi masszázstudás birtokában van-e vagy csak blöfföl és üres szlogeneket böfög fel az erre kiéhezetteknek. Mindeközben azonban önkéntelenül és ítélkezés nélkül figyeli meg a szomszédság kis intrikáit, zavaros viszonyait és kicsinyes életfelfogásának nyomait.

 

A test különleges jelentőséggel és szereppel bír minden Szumowska-filmben, hiszen bármiről van szó, a történet esszenciája a bennünket a külvilág számára egyedi módon láthatóvá tevő, esendő, a szellemi-lelki bensőnkkel bonyolult, kibogozhatatlan viszonyban lévő, a szenvedélyeink kiindulópontjaként és gátjaként működő porhüvely körül forog. Lehet az a gigantikus Jézus-szobor építésén megsérülő srác eltorzított teste (Arc, 2018), a bulimia-anorexia kettőse által meggyötört vagy éppen holtából testetlenül visszajáró test (Test), netán a legújabb filmben a hipnotikus masszázs „radioaktív” érintésétől energizálódó hús. Fontos azonban, hogy soha nem a test karnális mivoltának részletgazdag feltárásáról, a materialitás vagy a zsigeri jelleg előtérbe hozásáról van szó, hanem a testhez kapcsolódó különböző mítoszoknak a feldolgozásáról: arról, hogy a testtel kapcsolatos elképzeléseink miképpen járulnak hozzá személyes és társas valóságunk megkonstruálásához.

 

Ha az abszurdba hajló túlzások és fordulatok miatt Ulrich Seidl-t emlegettük, akkor a lengyel rendezőnő munkáinak társadalmi példabeszédjellege a Soha többé nem fog havazni esetében egyértelműen Jorgosz Lantimoszt juttatja eszünkbe. A mesterkélt világok tipizált viszonyai között kialakított, kaleidoszkópszerű cselekményszálak önmagukban és összességükben is jelentést, üzenetet kívánnak hordozni, a látványos megrendezettség, a jelzések egyértelműsége és direktsége mind arra utal, hogy mentális és politikus váz tartja össze a konstrukciót. Ebben az értelemben az egész film talán legszellemesebb fricskáját a luxusvillák hivalkodó csengőhangjai képezik, amelyek idegesítően ízléstelen hangszerelésben szólaltatják meg híres szimfonikus zeneművek néhány akkordját, akárhányszor Zsenya becsönget valahova.

 

A példabeszédek távolságtartása ellenére Szumowska filmjei egyfajta kortárs etnográfiának is beillenek, aminek különösen azért van nagy értéke, mert kicsit a román újhullámra emlékeztető módon nem dokumentumfilmekben, hanem fikcióban valósul meg. A rendkívül termékeny rendezőnő évről évre megértéssel teli iróniával és odafigyeléssel teli kritikával vizsgálja a kicsinyes rasszizmusba és korlátolt vallásosságba merevedett, egykor progresszív lengyel társadalmat, amely szép lassan elássa magát a provincializmusba, és belekeseredik a (most már kivándorlással is sújtott) kelet-európai lét önsorsrontó periférikusságába. (Azt hiszem, ha akadna erre vállalkozó rendező, nagyon hasonló mozikat lehetne forgatni a magyar társadalomról is.)

 

A már a korábbi filmekben is előtűnő, itt azonban végletessé váló centrális komponálás zavaró, szinte kísérteties kiegyensúlyozottságot, és az izgalmas beállítások ellenére a film előrehaladásával egyre többször unalmat is eredményez. Azt gondolom, nem lehet véletlen, hogy az egyedi kérdésfelvetések, a komplex, csavaros társadalomkritika és a vizuális kiforrottság ellenére Małgorzata Szumowskánál valahogy soha nem következett be az igazi áttörés. Filmjeiből ugyanis legtöbb esetben (talán legjobb műve, az Arc kivételével) hiányzik az intenzitás, az, hogy a példabeszédeken átsüssön valami olyan erőteljes hatás, ami egyrészt a konstrukción túl, másrészt főleg a vászon előtt, a moziélmény közvetlenségében megtapasztalható – ahogyan az a nagy előd Krzysztof Kieślowski munkáiban megtörténik. A Soha többé nem fog havazni okos helyenként magával ragadó, záró fordulatában egy pillanatra nagyszerű, de összességében inkább feledhető alkotás. 

 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.