Amikor az Isten, haza, család előadásán besorolunk a Kamra nézőterére, az üvegdobozba zárt szobadíszlet két oldalán nagyméretű monitorokat pillantunk meg. Álomképek futnak rajtuk. Az embernek rögtön eszébe juthat a Kamra előző premierje – ha látta –, a Káli holtak, amelynél szintén vetítettek (is). Három és háromnegyed órával később megint lehet gondolni a Térey-bemutatóra. Az az összefüggés, hogy mindkét előadásnak különösen erős a játék jellege. Olyan az élmény, mintha színház és közönsége együtt kapott volna erőre a járványidőszak bezártsága után. A színészekből örömmel, kedvvel árad ki a játszhatnék. A nézőkből pedig a nézhetnék. Szinte érezni, ahogy az egymás felé áradó energiák, romantikus képzavarral élve, összeölelkeznek a levegőben. 

 

Az üvegdobozban precízen, lakájosan, némiképp retró jelleggel kialakított étkező-nappaliban egyelőre csak egyvalaki üldögél, fotelban, nekünk háttal. Fekete Ernő lesz az, megismerszik a haja borzas állásáról. Hamarosan kiderül, hogy az itt lakó sajátos család tagjai a görög és a magyar mitológiából keveredtek össze. Az antik drámairodalmat idézi meg a két gyerek: Elektra (Bakos Kinga vagy Proszenyák Petra) és Oresztész (Engárd Emil vagy Rátkay Ábel), és a magyar eredetmondát a szülők: Árpád (Fekete Ernő) és Emese (Fullajtár Andrea). Rövidesen felbukkan Attila (Elek Ferenc) Menelaosz státusában, idővel pedig befut Hunor néven az is, akit Aigiszthoszként fogunk megutálni, noha nem könnyű Mészáros Bélát ellenérzéssel, sőt viszolygással nézni, de most sikerül. 

 

Noha ez ma nálunk szinte meglepő, tulajdonképpen nem számít, hogy hőseink közül ki honnani szerzet. A görögök kapcsán eleve csatlakozom Stephan Fry véleményéhez, aki így fogalmaz a Mítosz című könyvében. „Mítoszaikon látszik, mennyire értették, hogy bárkik hozták is létre ezt az elképesztő világot, akik ennyi szörnyű, csodálatos, hóbortos, gyönyörű, őrült és igazságtalan dolgot teremtettek, azoknak szintén szörnyű, csodálatos, hóbortos, gyönyörű, őrült és igazságtalan lényeknek kell lenniük. A görögök saját képükre teremtették isteneiket, akik így teremtő és háborúskodó, bölcs és kegyetlen, gyengéd és brutális, szenvedélyes és bosszúálló lények lettek.” Ennek mentén nagyjából mindegy, hogy a sorstragédiákban az ember képére formált istenek játszanak gonoszul az emberekkel, bevetve jóslatokat meg átkokat. Avagy elég a balsorshoz az, ami az embereknek maguktól is megy. Nevezetesen: indulatosság, féltékenység, irigység, bosszúvágy, szeretetlenség, közöny. Folytatható a sor. 

 

Nincs jelentősége, hogy régi görög celebek vagy ősmagyar regehősök a szereplői a műsorra tűzött kortársi klasszikus drámának, amelyet Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab írt. Nem muszáj a hősöket behelyettesíteni senkivel. A Kamra bemutatójával egy napon színre került új Pintér Béla-darabban fel lehet és kell ismerni a figurákat, mivel ott párhuzamok vonhatóak a konkrét jelenünkkel. Az Isten, haza, család esetében legfeljebb páratlan huzamok sejlenek fel. Ebbe kényelmesen belefér, hogy a cselekmény Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész művei alapján bonyolódik, s a Jelenések könyvéből vagy a korinthosziakhoz írt Pál-levelekből vett idézetek sem rínak ki a dialógusokból. Pedig egy mai magyar család több generáción keresztül megalapozott végromlása zajlik le előttünk. 

 

Az írói-rendezői konstrukció helytáll magáért a színházi estén. A produkció legerősebb részének az első felvonás érződik; könnyedén mozgat meg nagy súlyokat. A második rész – amely a dramaturgiai áttétek nyomán a trójai háborúnak lenne megfeleltethető – inkább csak egy szellemes, groteszk humorú norvég betétnek hat. A harmadik felvonásban pedig kiteljesedik a tragédia, és azt már nem jó látni. Ennek ellenére látni fogjuk még sokáig, mert ahogy a testvérpár, Rujder Vivien Elektrája és Vizi Dávid Oresztésze vérmaszatos fehér atlétában ülnek a kanapén, az igazán emlékezetes kép. Tanácstalanok a fiatalok. Nem biztosak abban, hogy a gyilkosságok után vége van-e az egész szörnyűségnek végre, vagy még egymás ellen is fordulnak majd.

 

Az üvegdobozdíszlet enyhe akvárium jellege a voyeur-érzést erősíti. Minden apró részlet a helyére került odabent a szereplők körül: a kereszt és a festmény a falon, a csilláron a nekilóduló ventilátor, a dinószobor a sublóton, a stílbútor a kávéfőző alatt, az atyai főfotel. Ám Devich Botond nemcsak a színpadot tervezte meg, hanem – egy ellentétes gesztussal – a nézőteret is, mégpedig minden felvonásra újabb átrendezéssel. Az elején szinte ráfolyik a családi élet a közönségre. Sőt majdnem a pezsgő is ráfolyik, mert egy buli hevében Fekete Ernő Árpádként úgy járkál közöttünk, kezében az üveggel, a dugót feszegetve, hogy nem tudni, ki mellett sikerül majd a palackot kinyitnia és milyen eredménnyel. Mivel a humor sem idegen a játéktól.

 

Mondanám hamar, hogy a színésznői teljesítmények fantasztikusak, de aztán kiderül, hogy a színészférfiakéi is. Pálos Hanna antréja delejes az előadás kezdetén. Exkluzív jelenség elegáns fekete szettben – jelmez: Giliga Ilka. Lehet démon, lehet vészbanya. Kezében mikrofon, s súlyos szavakat mond. Kicsit töri a magyart. Ő Kasszandra, aki megadóan viseli, hogy a többiek hülyén Szandrának nevezik. Olyan erővel van jelen – különösen a második rész skandináv halottbúcsúztatóján –, mintha nem adta volna fel a reményt, hogy a mindent előre tudásával egyszer még megváltoztatja a sorsot. Fullajtár Andrea játssza Emesét, a családanyát, aki e minőségében valóságos rendfenntartó erő. Csitít, nyugtat, elsimít, keresi a békét. Pálinkát kínál, vagy ha hiába teszi, akkor ledönti maga. Csak valami viszonylagos nyugalom legyen, egy unott, közönyös férj, egy húszéves, de gyermeki szinten ragadt lánygyermek és egy rakoncátlan ikerpár mellett. Aztán Klütaimnésztra pozíciójában a házilagos boldogságához elég Emesének már az is, hogy valaki – Hunor/Aigiszthosz – kívánatos nőnek érezze, s ekként kezelje. 

 

A húszéves, szellemileg alulfejlett lányt, Ilonát – aki Iphigenia áldozati szerepét tölti be a történetben – Rujder Vivien alakítja. Meghökkentő és lenyűgöző az átlényegülés, amelynek során itt egy szép színésznő penészvirágba borul. Betegesen sápadt, lárvaszerű arc, nagy, esengő szemek. Tekintetéből süt az odaadás és az aggodalom az apja iránt. Ha létezhet számára boldogság, az nem más, mint meghalni a rajongott apa karjaiban.

 

Valahol elveszett a befejezés a nézői befogadásom egy ködfoltjában. Még megvan az a mulatságos, bizarr jelenet, amikor Heléna (Jordán Adél) és Attila (a bárénekesnek is remekül beváló Elek Ferenc) megérkeznek Dél-Koreából, némi szanszkrit beütéssel és valami nem evilági, idilli nyugalommal. Azt a nyugalmat a helybéliek, az ide bebetonozottak – Elektra, Oresztész, mindenki más – soha, de soha nem fogják megismerni.