Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELSZAKADNI A WINDSOR-HÁZTÓL

Spencer
2021. nov. 8.
Pablo Larraín pályafutásának legkiforrottabb rendezése a női tudatot tematizáló Spencer, mely eddig nem látott módon merül alá Diana hercegné pszichéjének legmélyebb bugyraiba. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
Minden királyi családba tartozó embernek két arccal kell rendelkeznie. Az egyik a valódi személyiséget tükrözi, a másik pedig azt, amelyet szeretnek fotózni. „Azt hittem, ezt te is tudod” – közli Károly Dianával, akinek innentől két választása marad: vagy megtanul így élni, vagy elhagyja a királyi családot. Élete annak ellenére ért tragikus véget, hogy végül az utóbbit választotta.  
 

Nem meglepő, hogy a chilei rendező érdeklődését felkeltette a walesi hercegné története: Pablo Larraín a 2016-os Jackie-ben John F. Kennedy feleségét, Jacqueline Kennedy-t helyezte a középpontba, míg legutóbbi filmje, az Ema egy érzelmi válságban lévő nő vívódásába engedett betekintést. A Spencer mind protagonistáját, mind stílusát tekintve folytatja a sormintát, hiszen a rendező egy lélektani monodráma keretrendszerét használva mesél a királyi család talán legizgalmasabb alakjáról. 
 
A film három nap eseményeit sűríti szűk két órányi játékidejébe: Diana késve érkezik a hagyományos karácsonyi programra, melynek már a gondolatától is viszolyog. Kapcsolata férjével az utolsókat rúgja, a folyamatos figyelem és a rá nehezedő nyomás terhét egyre kevésbé képes cipelni, mely szükségszerűen tudatának feltöredezéséhez vezet. Mindössze két fia, Vilmos és Henrik jelenléte késlelteti a teljes fizikai és lelki összeomlást, miközben elméjében történelmi elődjének szelleme (Boleyn Anna) is egyre gyakoribb látogatóvá válik. 
 
Larraín koncepciója merőben eltér az eddigi Dia
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
na-filmektől: egy meglehetősen rövid, ám annál fontosabb szakaszt álmodik a vászonra úgy, hogy a nyomasztó protokollt követő napi eseményekbe alig kap betekintést a néző. II. Erzsébetnek két mondat, Károlynak egy-egy rövidebb jelenet jut csupán, a walesi herceg szeretőjének neve pedig egyszer sem hangzik el. A Spencer szándékosan nem a Dianát körülvevő közegre, hanem kizárólag a hercegnében lezajló folyamatokra fókuszál: ugyan nem látjuk a grandiózus vacsorákat, vagy az ajándékbontást, mégis érezzük azt a fojtogató atmoszférát, amelyben Diana körül percről percre fogy el a levegő. A horrorfilmekben is attól rettegünk igazán, amit nem látunk, és mindez ebben a filmben is érvényesül, hiszen a hercegnére gyakorolt hatáson keresztül értjük meg, hogyan lehet kegyetlen börtön egy szabadságra és nyugalomra vágyó léleknek a fényűző Sandringham-birtok. 
 
Ahhoz, hogy mindezt a befogadó képes legyen átélni, olyan karizmatikus színészi teljesítményre van szükség, mely Diana leépülésének minden stációját hitelesen képes prezentálni. Erről a leírásról aligha az a Kristen Stewart jutna először az eszünkbe, aki a Twilight-trilógiában mutatott egydimenziós alakításával tett szert nagyobb ismertségre. Pablo Larraín keze alatt mintha újjászületett volna: a kis rezdülésektől a nagy kiborulásokig tökéletesen építi fel az egyre labilisabb Dianát, akit minden próbálkozás ellenére képtelenség tradíciók közé szorítani. A Spencer mellékszereplőit is kiválóan castingolta: a gyerekszínészek (Jack Nielen, Freddie Spry) ugyan csak két-három alkalommal tűnnek fel, a Stewarttal közös jelenetek egytől egyig beégnek a néző tudatába, míg az Alistar Gregoryt játszó Timothy Spall kiválóan hozza a konzervatív angol őrnagyot. 
 
Erre erősít rá a pazar maszkmesteri munka és zenei aláfestés: Stewart megszólalásig hasonlít Dianára, zaklatott érzelmi állapotához a Birdmanben is kiválóan működő dobok, fúvós és vonós hangszerek uralta hektikus zene passzolt leginkább. Az egymást rendszertelenül, már-már zavaróan ritmustalanul váltogató szólamok mintha a főszereplő idegein játszanának, nem csak átvitt értelemben: egy katartikus vacsorajelenet során az addig non-diegetikusnak hitt zenéről kiderül, hogy igazából nagyon is a képhez tartozik, hiszen azt egy hegedűkvartett játssza. A Spencer játékidejének előrehaladtával egyre többször csúszik össze valóság és illúzió, Diana beszámíthatatlanná válik, már nem képes elrejteni mentális állapotának romlását. Szerencsétlenségére a királyi család szemei elől lehetetlen elbújni: egyetlen meggondolatlan mondat, késés az étkezésről vagy éjszakai séta sem marad titokban. Diana igazi „bűne” az, hogy emberi szabadságát képtelen feláldozni a hercegnői cím oltárán. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Ahogy a titulussal járó kötelességek, úgy Claire Mathon kamerája sem hagyja békén főszereplőjét: attól a pillanattól, hogy a hercegné színre lép, pár rövid snittől eltekintve a róla készült közeliek dominálnak, melyek a Portré a lángoló fiatal lányrólban látott finom érzékenységgel ragadják meg a főszereplő talajvesztettségét. A kietlen, ködös Albion már önmagában fullasztó légkört teremt, a kamerába szökő fényforrások tompák, a színvilágot alapjaiban határozzák meg a fakó árnyalatok.
 
Mindezeket figyelembe véve nehéz feldolgozni a film utolsó 20-25 percét, amely azon túl, hogy egy teljesen felesleges fikciós aspektust hoz játékba, csorbítja az addig aprólékosan felépített narratívát. A látottak nem következnek organikusan a cselekményből, így a néző kiesik a film sodrásából, az immerziót felváltja a hitetlenkedés. A Boleyn Annával vont párhuzamot szükségtelenül túlmagyarázza a film, a jelenetek didaktikussá válnak, a végső snitt éles hangulatváltása nem illik a film szellemiségéhez. Diana mentális állapotához hasonlóan maga a film is szétesik, pedig a drámai csúcsponton tökéletes lezárást kaphatott volna.
 
A Spencer elementáris erővel dolgozza fel azt, amit azóta mások példáján keresztül egyre biztosabban tudhatunk: inkább átok, mintsem áldás a királyi család kötelékébe tartozni. Teszi ezt úgy, hogy nem démonizálja valós karaktereit: a regresszióban és az elavult hagyományokban utazó hatalmi hierarchia feltétlenül torzítja magához a Windsor-ház tagjait. Ugyan Dianát talán túlzó mértékben emeli piedesztálra (megfeledkezik például arról, hogy ő is szeretőket tartott, nem csak a férje), mégis hitelesen mutatja be a külső nyomás hatására összeroppanó nőt, aki kétségbeesetten keresi a kiutat egy emberibb élet reményében. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek