2017 legalább akkora hullámokat indított a világban, mint három évvel később a vírushelyzet, és legalább annyira meg is osztotta az embereket. Konteóhívők és -tagadók ide vagy oda, a #metoo mozgalom fenekestül forgatta fel a nyugati országokat, s bizony Magyarországot is. Azonban Románia azóta is hallgat. Egy-két cikk született, amelyek tisztázatlanok és támogatatlanok voltak, visszhangok, amik azt kérdezték, miért nem a kultúráról beszélünk inkább, és így felbukkantak a cél szentesíti az eszközt jeligéjű művészzseni-fanok is. Most Sebestyén Aba rendezésében a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közös erővel próbálja megtörni a passzív-agresszív némaságot és invitál párbeszédre a három drámaíró (Dálnoky Réka, Székely Csaba, Elise Wilk) történeteivel.
 Gecse Ramóna és Henn János |
Az írók jó érzékkel nyúlnak Arthur Schnitzler Körtánc című drámájához inspirációért. Míg a húszas évek olvasatát a korai feminista mozgalmak és társadalmi egyenlőtlenségek határozták meg, addig Kornis Mihály 1989-es Körmagyar feldolgozására a szexuális forradalom miatt mégiscsak a prüdéria levedlésének szemszögéből tekintettek. S míg korában botránykeltő is volt az emberi viszonyok nyers szexualitásának és vágyainak bemutatása, addig ma a #metoo mozgalom és történetei teljesen új megvilágításba helyezik ezeket a törekvéseket. Innen nézve pedig a Nem történt semmi csatlakozhat is a dráma interpretáció-történetébe. Dramaturgiai szerkezete arra épül, hogy páros jelenetekre fókuszálva kiélezett helyzetekben elemezze a megzavart emberi lélek magatartásait. Teszi mindezt úgy, hogy rámutat arra is, hogy a szereplőknek milyen különböző szituációkban milyen különböző szexuális, illetve abuzív hajlamai manifesztálódnak. Okokat keres, bűnöket talál, és miközben nevetünk, kikacsint ránk és figyelmeztet, hogy mi sem vagyunk feddhetetlenek.
Sebestyén Aba rendezése atmoszférát teremt, tiszteli a szöveget és teret enged neki. A színház kisterme éppen elég intim közeg, és a rendezés ennek megtartásáért törekszik is a minimalizmusra. A témához illő szimbólumok és hangulatvilágítások mellett Cári Tibor zenei közreműködése telitalálat, aminek modern, tört ütemű feszültségét végig plasztikusan használja. A rendező a kamera használatával újra reflektál (mint más előadásaiban is) a színház működésére, leleplezi azt, miközben a narratív pszichológia szempontjából vizsgálódik.
 Nagy Dorottya és Berekméri Katalin |
Már az első, A kanapé című jelenetben alkalmazza az élő vetítést és a POV kamera adta valósághatárok értelmezési lehetőségeit. És nyilván szemtelenül élteti a „szereposztó dívány” prekoncepcióját. Eközben pedig beemeli a színház 21. századi, túl PC önértelmezési problematikáját, amikor a Stúdióigazgató (Henn János) a kulturális kisajátítás jelenségéről beszél. Ugyanis a jelenetbeli (film)szereplőválogatás során figyelembe kell venni, hogy a kerekesszékes karaktert valóban egy rokkant férfi alakítsa, aki egyébként kasztrálva van és legalább kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Ja és még tikkel is. Hiszen ezek nélkül nem lehet hiteles a színészi játék, az ugyanis kulturális kisajátítás lenne. Nem túl PC. (Ekkor pedig eszünkbe jut, hogy ez vajon vonatkozik-e az előadás egészére is.)
A fekete humor és az ironikus önreflexivitás roppant feszesen dinamizálja a jeleneteket. Ha csak arra a pillanatra gondolok, amikor a Munkanélküli (Bálint Örs Hunor) gyermeki naivitással zavarba jön, hogy hátrányba kerülhet, ha a kerekesszékéből nem ül át arra a bizonyos kanapéra… S végtére is, ekkor már tudhatjuk, hogy nem fog szerepet kapni. Henn János, karakterében a manipulatív szózsonglőr Charles Manson nyelvével megáldott negédes Jared Letóvá változik. Az érzéki, együgyűségének kiszolgáltatott Színésznővel (Gecse Ramóna) pedig akkor látszik igazán a színészi összhangjuk, amikor négy jelenettel később is érezzük azt a karizmatikus erőt, ami az elsőben ledobatta vele a bugyit – a hitelesség érdekében persze. (Igen, igen, leült a kanapéra.) A Stúdióigazgató viszolyogtatóan precíz módon lavírozik az etikett és a digitális média trendjeinek sorai között. Pontosan tudja, hogy azt szabad, amit a véleményadók szabadnak nyilvánítanak.
 Korpos András és Nagy Dorottya. Fotók: Bereczky Sándor. A képek forrása: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház |
Ezt nem érti a nagynevű boomer Színházigazgató/Sztárszínész (Korpos András), az sms-abúzer. Aki olyan nyámnyila, hogy már-már megsajnálnánk, ha nem feszengenénk miatta folyamatosan. Óriási erénye Korpos Andrásnak, hogy ilyen picivé tud zsugorodni ebben a karakterben. Ő élni akar, szabadon, nem akar itt feleslegesen dózsagyörgyösködni, naiv kismaci, a modernizáció áldozata. Persze ez nem mentség, és a munkájában feltörekvő igazságharcos, otthonában vadítóan kimért Újságírónő (Berekméri Katalin) pontosan tudja ezt, de nyilván főnöke, a hatalmasabb és hataloméhesebb Főszerkesztőnő (Nagy Dorottya) már a betyárbecsületű rendszer markában van.
Státuszharcok, abuzálás, cenzúra, csúsztatások, önkényes visszaélés a #metoo mozgalom hatalmával. Körromán. De mikor dől be a dominó?
A Nem történt semmi balladaként definiálja önmagát sűrített, epizódokra koncentráló cselekményével, illetve szaggatott, lényegre törő tér- és időhasználatával. Karaktereit státuszokhoz köti, nem nevekhez, amivel nem csak távolságot vesz fel egy objektív és személytelen vizsgálatra felkészülve, de elkerülhetetlenül tipizálja is azokat. Miközben igyekszik vitába szállni prekoncepcióinkkal és szereplőit különböző nézőpontokból, más szituációk fényében feltüntetni, valahogy mégsem tud túlnőni a típuskarakterek kétszólamúságán. Kérdés marad, hogy a jó labdákat feladó előadás ebben a műfajban vajon tényleg elég hitelesen és mélyről tud-e megszólalni ahhoz, hogy valaki érdemben le is csapjon rájuk. Hiszen, ahogy az előadásban is elhangzik, a jó cikk nem a témája miatt jó, hanem mert jól van megírva. Amint ez az előadás tényleg kört tud formálni a közérdekből, a nézőiből (és csak csendesen mondom: a sértettekből), akkor már nem csak a témája miatt fog kanonizálódni. Hanem ahogy az alkotók is elmondták, a színház közügyekben érintett párbeszédkezdeményező szerepe miatt.
Egyébként nem tudom, hogy az állam férfiúi szándékosan próbálták-e szabotálni a bemutatót, mert féltették volna a bőrüket, de az előadás közben mindenkinek küldtek egy lenémíthatatlan vészjelzőt: VIGYÁZAT, FARKAS A VÁROSBAN!
Pánikra semmi ok, mint később kiderült, csak egy kutya volt… Tényleg nem történt semmi.