Jelenet az előadásból |
Sopsits Árpád, akárcsak első nagyjátékfilmje, az 1990-es Céllövölde esetében, ezúttal is a bűnügyi rovatból választott magának sztorit. A moribundus betegeit a halálba átsegítő, vagy inkább kéretlenül áttaszigáló osztályos nővér története jószerével már a darab címének olvastán a közönség emlékezetébe idéződik, s e (vélelmezett) közös tudás szemre kedvező lehetőséget kínál a hagyományos cselekményesítés mellőzésére, s egyszersmind a nyugtalanítóan végső, ám a színpadi tárgyalás szempontjából elhasználtnak, de legalábbis közhelyesen ismertnek tetsző problematika, vagyis a meghalás, az elnyújtott haldoklás újszerű megközelítésére. Nos, a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában (ős)bemutatott Fekete angyal valóban eredeti megközelítéssel próbálkozik, amely nem emlékeztet sem Örkény Rózsakiállítása, sem a Huszti Péter nyílt színi vegetálását körbemoralizáló Mégis, kinek az élete, sem más dramatizált színpadi és filmes haldoklástörténetek menetére.
Valkay Pál, Szilágyi Zsuzsa és Szabó Margaréta |
Nem könnyű azonban eldönteni, hogy a Sopsits Árpád rendezésében, díszlet– és jelmeztervezői közreműködésével színre vitt produkció újszerűsége egyúttal esztétikai többletként is számba vehető-e. A mérsékelten steril, kórházi díszletek között elfekvő rákosztály mindennapjai, a nyomasztó procedúrák és megalázó leépülések, s a címszereplő, Andrea nővér gondjai és gondolatai ugyanis hol egy profán haláloratórium kupléi (zene: Márkos Albert) és skandálásai, hol filozofikus(nak szánt) eszmefuttatások, hol meg valamiféle kabarisztikusan csúfondáros misztériumjáték sablonjai köré rendeződnek. A nővér és családjának sültrealista nyomorúsága gunyoros elcsúsztatásban kerül elénk, a Halált és Andrea kihallgatóit egy bizarr frakkos pár adja, s a színpadról ilyesfajta rímeket hallhatunk ki a hol szólóban, hol testületileg énekelt songokból: “Lidocain, / nem tokaji. / Anfetamin, / nem vitamin.”
Kovács Ferenc és Szőlőskei Tímea |
Az elegy meghökkentő, s nem is minden hatás nélkül való, ám az ingrediensek körül jócskán akad probléma. Így például a reménytelen beteg életben tartása versus eutanázia körül őgyelgő gondolatmenetek korántsem oly eredetiek, mint az előadás keretei, s bizony a halálba menendők és az injekciós tűért rajongó “fekete angyal” monológjai sem mentesek a hatásvadász, s nem ritkán lilában játszó elemektől. Olykor a repetitív nyelvöltögetés is elkedvetlenítően hat, aminthogy a kihallgatás vagy a családi étkezés keretjátékának ismétlődő szekvenciája sem ment’ a dramaturgiai kényszeredettség látszatától.
Valkay Pál és Szabó Margaréta. Szkárossy Zsuzsa fotói |
Szőlőskei Tímea a címszereppel valójában kevéssé hálás játéklehetőséget nyert: a betegápolói fásulás és a nikotex–moralizálás ábrázolása némiképp fád figurát eredményez, melynek átütő érdektelensége a főhős személyiségét felőrlő utolsó percek remélt drámai súlyát is jócskán leapasztja. A fekete angyal felesküdött ellenpólusát, az Orvost (valamint a színen felbukkanó apák epizódszerepeit) Újvári Zoltán játssza, s realisztikus játékmodora mindvégig jelentőséget kölcsönöz a szolid igényekkel megírt szövegeknek. A négy haldokló sorából (Szilágyi Zsuzsa, Tímár Éva, Cs. Németh Lajos, Stefanovics Angéla) alighanem az öregasszonyi kiállhatatlanság és magány ziccerét kamatoztató Tímár Éva, illetve a macskáját monomániásan emlegető Szilágyi Zsuzsa érdemel külön kiemelést, míg a kórházi segédszemélyzetből a nyegle segédápoló (és beszédzavaros báty), Kovács Ferenc bizonyult megjegyezhetőnek. A nagy játék a Halál két megszemélyesítőjének, az öregességében, finomkodásában szinte nemét veszítő Valkay Pálnak, valamint a vörösesszőke hajzuhatagával és fiatalságával nyűgöző Szabó Margarétának jutott. Halál–kettősük frivol és fanyar, frakkos–sétapálcás démonkodásuk ürességében is formás, vendégszereplésük a Kabaré valamely fiókváltozatából sikeresnek tekinthető. S mégis: Halál, hol a Te hatalmad?