Ha van címke, amit Julia Ducournau szívesen levakarna magáról, az a botrányfilmes. Telehányt zacskók, ájult nézők, félbeszakadt vetítések – már Nyers című első filmjét is hangzatos szalagcímek kísérték, a cannes-i fődíjas Titán ráadásul az átpolitizált gendervita közepébe is beletrafált, sajtóvisszhangja így törvényszerűen szólt sokszor minden másról, mint a művészi értékeiről.
Pedig Ducournau filmjeiben hiába esznek emberhúst, dugnak autókkal és véreznek motorolajat, egy edzett horrornéző számára nincsenek elviselhetetlenül brutális jelenetek. Ami igazán felkavaró, az a vízió bizarrsága, és persze az a mindenféle horrorklisétől lecsupaszított, látomásszerű vizualitás, amivel nem szokványos történeteit elénk tárja. Így aztán a horrorhájp a nézőkhöz hívott mentőkkel és teleokádott széksorokkal tulajdonképpen bók: az eredeti gondolkodásmód bizonyítéka.
A Titán egy rémálomból született, amelyben Ducournaunak autóalkatrészeket kellett szülnie. S bár a visszatérő álomtól kirázta a hideg, örült is neki, hiszen a Nyers váratlanul nagy sikere után egy évig húzódó írói blokkot oldotta fel, mikor forgatókönyvet készített az autókon rúdtáncoló, a menőbb verdákkal szexelő és az egyiktől teherbe is eső Alexiáról. Ez persze így leírva legalább olyan röhejesnek hat, mint egy másik francia rendező, Quentin Dupieux művésztrashhorrorja a gyilkos autógumiról, ami a sivatagban öldöklő, eldobott abroncson keresztül a világot teleszennyező emberről akart egy abszurd viccet mesélni, de a Nyerset is fényképező Ruben Impens kamerája előtt mindez megrendítő drámává válik.
Mert a Titán végső soron tényleg az: egy pattanásig feszült, megható dráma két magába zárt, szeretetlen emberről, akik a sok borzongató tragédia után valahogy mégis visszatalálnak az érzelmeikhez. Konvencionálisabb rendezők melodrámában, romkomban, és jobb esetben is csak egy egzisztencialista művészfilmben mondták volna el ezt a történetet, Ducournaunak viszont más srófra jár az agya. Talán mert szülei orvosok voltak, akik a vacsoraasztalnál szabadon beszélték ki a pácienseiket, így a test diszfunkcióival, az elmúlással már kiskorában megismerkedett, nem mellesleg Lynchen és Cronenbergen nőtt fel, A texasi láncfűrészes mészárlást pedig hatévesen látta. Nem csoda, ha ezek után Ducournau már fiatal filmrendezőként ráébredt: halálvágyról, szexualitásról, az emberben lakozó űrről a horror nyelvén lehet a legszebben beszélni, úgy lehet a végletes érzelmek legmélyebb bugyrait bemutatni.
 Jelenetek a filmből |
Már a Nyersben is túlmutatott önmagán az emberhúsevés és az ébredő szexualitás, a mindent felszabadító és felzabáló vágy szimbólumává nőtte ki magát a szürreális horrorjelenetekben, de a Titán még inkább metaforikus, elemelt. Alexia fejébe egy gyerekkori baleset után ültetnek titániumot, innen ered vonzódása a fémek, a gépkocsik iránt – meg onnan, hogy már az autóborulást is passzív-agresszív apja okozta, s szexuális vonzalma így inkább a kötődés és egyáltalán az érzelmek kialakulásának elkerülését célozza. Találkozása a fiát tizenpár év után is intenzíven gyászoló, drogfüggő tűzoltóparancsokkal, akit Vincent Lindon alakít a tőle elvártnál is parádésabban, sorsszerű: a két elállatiasodott emberroncs egymásba kapaszkodása valójában két elveszett lélek kísérlete arra, hogy visszakússzon a korábban már feladott életébe.
Ha nem tudnánk interjúkból, eszünkbe se jutna, hogy az Alexiát játszó Agathe Rousselle amatőr színész, és ez élete első főszerepe, olyan magabiztosan bontja ki a karakterét. A költő-fotós lányt az Instagramon szúrta ki a rendező, majd egy egész éven át próbált vele, hogy pusztán mozgásával, testtartásával is ki tudja fejezni dühét, kétségbeesését, minden mindegy alapú önpusztítását.
 A képek forrása: MAFAB |
A Titán felkavaró testhorror, amennyiben egy fémemberrel terhes nő saját testével, nem vágyott magzatával való viszonyáról mesél, és testfilm annyiban is, hogy a legtöbbet szavak nélkül mond el a két, mélyen hallgató emberről, akik az érzelmeiket inkább a táncukkal fejezik ki, legyen az kényszeredett közös keringőzés, felszabadult ugrabugrálás, vagy az identitás katartikus felvállalását jelző rúdtánc egy tűzoltóautó tetején. Ennek megfelelően a film soundtrackje is pazar: a más filmekben már elcsépelt Zombies-sláger Time of the Season abszurd-vicces gyilkosságjelenete, a Future Island euforikus szintipopja, ami alatt először szikrázik fel a vágy s kúszik vissza bárminemű érzelem Alexiába, vagy a természetfeletti jelenlétével tökéletesen átértelmezett Wayfaring Stranger című countrysztenderd, ami jóval többről szól az apához (és az Apához, Istenhez) fűződő ellentmondásos viszony megéneklésénél, mind-mind felejthetetlen pillanatok.
A Nyers talán pár réteggel mélyebbre menő kannibálhorror volt, a barokkosan őrült Titán viszont filmnyelvileg kiforrottabb, labirintusszerűen kanyargó kameramozgásai, éles vágásai, neonfényes rémálmai tökéletesen írják le a zaklatott nő lelkiállapotát. És bár az első Ducournau-mozi az abszurd humort bőkezűbben adagolta, a Titán cserébe optimistább alkotás, ami azzal kecsegtet, hogy az ember képes elfogadni az elveszettségéből születő szörnyet, képes újradefiniálni magát, levetkőzni az érzelmi, a nemi és végső soron az emberi határait, a nemi sztereotípiákat levetve élni és szeretni, képes betölteni egy másik ember űrjét, képes visszajönni a halottaiból, még ha az érzelmi hullamerevség is, és ha feléled benne a vágy, Ducournau filmjeinek mindent előrevivő motorja, akkor képes a teljes, fenntartások nélküli szabadság megélésére is.
A Titán szabad film. Gyönyörűen bizarr, de a maga bizarrságában is gyönyörű alkotás.