Például arra – ez a leginkább fapados asszociáció –, hogy „lám, miből lesz a cserebogár”: ez a harminc körüli, nyeszlett, gátlásos figura egy évtizeddel később a fasizmus második legszörnyűbb gyilkosa lesz. Vagy arra, hogy ez a szegény kurva megunta a rengeteg gusztustalan és tisztátalan katonát az ágyában, és megragadta a kínálkozó lehetőséget, hogy ezentúl csak egyet kell kiszolgálnia – Rudolf Szonja játéka leginkább ezt erősíti. Vagy esetleg arra, hogy hány átlagos külsejű, az átlagból kivakaródzott fiatal lány választja életcélul a hatalommal és pénzzel bíró, amúgy leginkább taszító férfit. Megérkeztünk.

 

Béres Attila vígszínházi rendezésének egyik legnagyobb erénye, hogy nem csatornázza az asszociációinkat, nem rágja a szánkba, melyik színházi jelről mire kell gondolnunk, csak felkínálja a saját ötletét – és gondolkodásra serkenti nézőit. Ez utóbbi aktus a lényeg.

 

Mondhatjuk persze, hogy ez a színház alapvető dolga, és a jó színház mind ezt csinálja, csak éppen nálunk momentán a hatalmi megmondás dívik; az a bizonyos preskriptív, vagyis előíró színház, amely a számára egyedül üdvözítő üzenetet sulykolja, hogy tudd, hogyan kell(ene) élned, mit kell(ene) gondolnod.

 

Nota bene, azt nagyjából mind tudjuk, hogy az ébredező fasizmusról mit illik/kell/trendi gondolnunk. De vajon eltöprengtünk-e azon, amikor egy édes kisgyerek az ő édes, tiszta hangján arról dalol, hogy „a holnap enyém lesz már” („tomorrow belongs to me”), aminél evidensebb igazság kevés van, akkor a szintén édes és nagyon ügyes táncoslányok miért emelik náci köszöntésre a karjukat? Meggyőződésből? Muszáj nekik? Igazodásból? Félelemből? Lustaságból? És aki nem emeli, az miért nem emeli? Lustaságból? Érzékeny gyomorból? Félelemből? Bátorságból? Na ugye.

 

A harmincas évek elején járunk, ez itt a Kék Angyal mulató – igen, nem a Kit-Kat Klub, hanem a Heinrich (jé, még egy Heinrich!) Mann regényéből készült filmben szereplő lokál neve –, afféle műsoros lebuj a nem egészen, de azért eléggé lepukkant fajtából, pompás hely egy ébredező mozgalomnak és egy szépreményű színésznőnek egyaránt. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.

 

A Kabaréról írok, ez nyilván világos. Ez a musical akkor is sikerre van ítélve, ha a rendező pusztán játékmester és hozzá sem nyúl az egyébként nem nagyon izmos darabhoz; de milyen szerencse, hogy Béres Attila ezúttal is alaposan belegondolt az alaposan átdolgozott alapanyagba, és a díszlettervező Cziegler Balázs mindjárt a jókora fémépítmény tetejére pakolt egy szinte szünet nélkül közlekedő kisvonatot – erről is eszünkbe jut ez-az.

 

Persze, a forgóra pakolt fémépítmény egyik szegmense épp egy pályaudvar; ide jár üvölteni Sally, és ide érkezik Amerikából az ír író, Cliff. És ide igyekeznek a színen átvonuló menekülők, kezükben kopott bőröndök, táskák és gyerekek. Béres erős jeleit látjuk. Könyvégetés – egyenesen a Kék Angyalban. „A művészet vagy nemzeti lesz, vagy nem lesz semmilyen” – vagy ezt nem is ott és nem is akkor…?

 

De a mulató fényes, a táncoslányok jelmezei szellemesen erotikusak (Tihanyi Ildi munkája), a közönségük lelkes. Tán csak a visszafogott, elegáns úr, Ernst Ludwig rí ki közülük – Horváth Szabolcs alakítása az előadás egyik legjobbja; bármekkora a nyüzsgés a színpadon, ha ő megáll oldalt vagy a nézőtéren, máris őt kell nézni –, mert neki magasztosnak hitt célja van: ő a fasizmus helyi szálláscsinálója. És hibátlan ritmusban lépdel a célja felé.

 

Miközben a többiek – a népet halmazatilag is leképező bárközönség – tanácstalanul lézengenek és igazodnak; előbb tétován, majd stréber igyekezettel emelik a karjukat és húzkodják felfele a karszalagot. Az a néhány ember, aki – némán ugyan, de – nem tagozódik be a tömegbe, egyre halványul, majd el is tűnik… Kivétel a Konferanszié. Ez a pályába és az életbe kissé belefáradt, sok mindent látott, ezért rezignált és enervált alak, aki rühelli ugyan az ébredő fasizmust, de még jobban rühelli, ha a politika beteszi mocskos lábát a mulatóba. Seress Zoltán meggyőzően hozza ezt a rutiniét, van neki iróniája meg öniróniája – jövője, az nem nagyon van, de ezt is tudja, mint sok minden mást. Nem azért, mert bölcs, hanem az élettapasztalat, ugye… Nem énekel, nem ordít együtt a többiekkel.

 

Schneider kisasszony, a panziósnő és Schulz úr, a zöldséges románca mindig hálás betét; eredetileg arra szolgált, hogy megüzenje: az idős embereket is elérheti a szerelem – ma már az Ananász-dal nem több hangulati és hangulatos effektnél (jó lett volna Kern András hangjához igazítani a hangfekvést) –, itt viszont az a hangsúlyos, hogy hogyan intézi el a politika az emberek, családok sorsát, viszonyait: rosszul. Igó Éva és Kern András nemcsak egy hosszú élet, hanem egy hosszú pálya tapasztalatait is jól, hatásosan hasznosítja.

 

Cliff, a reménybeli író voltaképpen sűrű „anyaghalmazba” pottyan, több nagyregényre való muníció lehetne a mulató és Berlin világa, de őt Sally nyűgözi le, ezért eluralkodik rajta a csőlátás. Brasch Bence nagydarab tanácstalanságot és bizonytalanságot mutat, téblábolása persze a rossz felé sodorja; olyan elefánt ő, akit nem porcelánok, hanem még nagyobb elefántok vesznek körül. Sovány vigasz Sally rövid életű, kósza szerelmi fellángolása. Brasch Bence egyszerűen jó.

 

És hát van két Sally Bowles, két nagyon más Sally Bowles, amitől eléggé más a két előadás is, lévén Sally lenyomata mindkettőben erős.

 

Szilágyi Csenge az első száma előtt nem belép, hanem beront a színpadra, és akkora erővel tolja végig a dalt, hogy kereszthuzat támad a nézőtéren. Aztán ez így is marad. Az ő Sallyje tornádó: sodor mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül, és célja a sodrás maga. Cliffnek morzsányi esélye sincs: a szerelmi fellángolás is a vihar egy epizódja. Szilágyi Csenge alakításának tétje, hogy tudja-e mindvégig tartani a saját maga által diktált tempót, és közben énekelni, táncolni, úgy, ahogy ezt a Kék Angyal mulató sztárjától elvárjuk. Tudja.

 

Dobó Enikő Sallyje egészen más: ez a lány tényleg az utcáról verekedte föl magát a Kék Angyalba, sok ágyon és férfin keresztül, vagyis tudja, mi minden forog kockán, hová lehet visszazuhanni. Ettől aztán elveszett és reménykedő, földobott és leejtett; csapódik hangulatok és érzelmek között. Szertelen és játékos, sírásra, nevetésre minden pillanatban kész. Kapaszkodna, Cliffbe is akár, de kötődni fél. Dobó Enikő könnyedén énekel tisztán, ezért a dalaiban is árnyalt drámaiság jelenik meg.

 

És a végén persze mindkét Sally padlóra kerül. Elkenődött sminkben, sírva vagy majdnem sírva búcsúznak egy világtól, amely ott süllyed el a szemük előtt, és süllyednek vele ők is. „Az élet egy kabaré”, de hát már az sem; a Konferanszié Sallyt gyöngéden átkarolva vezeti el a semmibe, nyomukban cipők, bőröndök.