Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ILYEN TANÁRRAL MINDENKI JOBB EMBERRÉ VÁLNA

Bachmann tanár úr és az osztálya
2021. okt. 20.
Egy öreg hippi tanít. A gyerekek zenélnek, vitatkoznak, tanulnak. Nem látunk mást, csak iskolai hétköznapokat, ez a közel négyórás dokumentumfilm mégis az év legfelemelőbb moziélménye. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
„Mit adhat egy asztal a gitárnak?” – teszi fel a meglepő kérdést egy álmos téli reggelen a stadtallendorfi általános iskola tanára, Dieter Bachmann. Fogalmunk sincs, mire akar kilyukadni, története a hatodikosok számára is inkább tűnik zavarbaejtően absztraktnak, mint murisnak. De lassan minden a helyére kerül: az asztal és a gitár románca begyújtja a fantáziájukat, a sztori az ő ötleteik mentén bonyolódik tovább, majd egy csapásra nyelvleckévé válik, ami lehetőséget ad a bevándorló hátterű, a német nyelvet többségében törő diákoknak a szókincsük bővítésére, aztán közös zenélésbe csap át, végül pedig egy váratlanul tanulságos mesévé kerekedik arról, hogyan hagyják magukat az emberek (és az új húrra vágyó gitárok) kihasználni, becsapni, megvesztegetni.
 

A lélekben a magyar iskolapadban ragadt néző egészen korán kezdi a rácsodálkozást. Jé, úgy is lehet oktatni, hogy a tananyagot nem beledaráljuk a gyerekekbe, és ehhez még csak Waldorf-iskolába se kell járni. Jé, az oktatás az alsó tagozatokban egyébként sem elsősorban a lecke elsajátításáról kellene szóljon (persze arról is), hanem arról, hogyan tanuljuk meg kifejezni magunkat, a gondolatainkat, érzéseinket. Hogyan vitatkozzunk, hogyan hallgassunk, és hogyan figyeljünk oda, egy dalra, egy történetre, de legfőképp a másikra. És hogy létezik olyan iskola, és olyan tanár, aki nem teljesítménykényszert nevel az emberbe, pusztán azzal, hogy hangsúlyozza: nem vagy egyenlő a jegyeiddel.
 
Ami így leírva pátoszosan hangzik, az Maria Speth dokumentumfilmjében a lehető legtermészetesebb valóság. Ezt a felszabadult közeget Bachmann tanár úr a puszta személyiségével teremti meg. Egy öreg hippi, aki AC/DC-pólóban jár suliba, reggae-sapkát visel, és előszeretettel oktatja a diákokat régi rock- és countryslágerekre. Titka nincs, talán csak annyi, hogy partnerként kezeli a diákokat, kíváncsi a véleményükre, és olyan intim térré alakítja az osztálytermet, amelyben bárki elmondhatja, amit gondol. Sőt, el is kell mondania. Bachmann nem éri be félrebeszéléssel, addig kérdez, amíg a gyerek őszintén nem válaszol, vagy el nem kezd érvelni a véleménye mellett, és onnan már nyert ügye van, hiszen észrevétlenül belevezette őket egy kulturált diskurzusba.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az idei Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medvével jutalmazott dokumentumfilm rengeteg átpolitizált témát érint az első-, másod- és harmadgenerációs migránscsaládok integrációjától a melegek együttélésének társadalmi megítélésén át az alternatív és a közoktatási modellek ütköztetéséig, de olyan tárgyilagosan, hogy úgy érezzük: nem kampánytémákról, hanem igazán fontos kérdésekről beszélgetünk – normális emberek módjára. 
 
Bachmann tanár úr elhiteti velünk, hogy az iskola akár még az életre is felkészíthet, hiszen végső soron nem matekra, nem basszusgitározásra, és nem meseírásra, hanem empátiára neveli a diákjait és egészséges vitakultúrát tanít nekik. Akkor is, amikor megszakítja az órát egy konfliktus kirobbanásakor, és nem hagyja asztal alá söpörni a problémát, hanem elmondatja, ki min és miért sértődött meg, mert a gyerekek így tanulják meg, hogy a kulturális különbségek révén ugyanaz a mondat ártalmatlan megjegyzés lehet az egyik és sértés a másik embernek. És akkor is, amikor arra kéri őket, meséljenek az érzéseikről, hogyan éltek meg egy csúfolódást, egy költözést, vagy az egyik nagyszülő halálát, mert a közös pontokat felismerve a többiek is toleránsabbá válnak. Nem szentekké, mert így is bántják, fojtogatják és kiközösítik néha egymást, de utána elkapja őket a lelkifurdalás, és ami még fontosabb: folyamatosan reflektálnak a tetteikre, érzéseikre, és azokra a készen kapott előítéletekre, amiket otthonról hoztak.
 
Maria Speth 2017-ben fél éven át forgatta, majd több, mint három évig vágta a filmet férjével, operatőrével és társírójával, Reinhold Vorneiderrel, de így is csak három és fél órásra tudta lerövidíteni az anyagot. Hosszúnak hangzik ez a fél Sátántangónyi idő, pedig nem az: a Bachmann tanár úr és az osztálya magával ragadó filmélmény, és – nem túlzás – egy percre sem ül le. Nincsenek lötyögő, felesleges jelenetek, mert a szokásos filmhosszra ráhúzott két órát tökéletesen elkapott emberi rezdülések teszik ki: pillantások, viccek és vallomások, amelyekből mélyen megismerhetjük a tucatnyi országból származó, itt mégis közösséggé összekovácsolódó gyereksereget, és persze a tanárukat, aki soha nem akart tanár lenni. Melléjük pedig sokadik főszereplőnek felsorakozik a kisváros is, és a német bevándorlási hullámok hosszú története, amely a Harmadik Birodalomban lőszergyárak üzemeltetésére hozott lengyel és orosz kényszermunkásoktól a hatvanas évek török Gastarbeiterein át az elmúlt években a kelet-európai és távol-keleti szegénység elől menekülő családokig ível.
 
A film olyan történelmi kontextust vázol fel, amelyből rögtön érthetővé válik az az egyáltalán nem túlzott politikai korrektségnek, hanem szimplán csak nyitottságnak tűnő érzékenység, amellyel a tanárok a bevándorlók helyzetéhez, a kulturális különbségek megértéséhez és a hátrányos helyzetűek támogatásához fordulnak. A 217 perces film legerősebb pillanatait épp azok a jelenetek rejtik, amikor ezek a témák előbb konfliktussá sűrűsödnek, majd Bachmann higgadt érvelésének köszönhetően legalább többé-kevésbé feloldódnak. A filmet a húsba vágóan fontos felvetések mellett izgága és imádnivaló gyerekhősei teszik izgalmassá, akik tömény sorsdrámákat cipelnek magukkal: a költözésbe mindig egy kicsit beleroppanó, akár szó szerint – nagykabátba, fejkendőbe – begubózó magányosok lassú megnyílását, a helyüket, kultúrájukat, gyökereiket, otthonukat keresők ellentmondásos érzelmeit, a magukat agyondolgozó szülők mellett elhanyagoltak szomorúságát, a közösségi alkotásban feloldódók örömét, a nőiség első, játékos, örömteli próbálgatását – egyszóval temérdeknyi nyiladozó érzelmet és értelmet.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Bár a film dramaturgiai íve laza, konfliktusa sincs számottevő, de olyan életteliek a szereplői, és olyan hívogató a világa, hogy azzal állunk fel a moziszékből, milyen hamar elröppent ez a három és fél óra. Dieter Bachmann, Maria Speth, és ez a kazalnyi bolgár, török, erdélyi, olasz, orosz és kazah gyerek demonstrálja: nem kell csoda, csak némi nyitottság és egy kis érzelmi intelligencia ahhoz, hogy ne csak egymás mellett, de akár együtt is élhessünk, gondolkozhassunk, vitázhassunk, békés egyet- és egyet nem értésben. Szomorú, hogy magyar mozikban nézve ez a film, ez az iskola, és ez a közösségi szellem mégis egy kisebb csodának tűnik.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek