Talán csak a címmel van bajom. Vajon van-e még elfejtett csatája (ahogy a magyar és az angol verzió állítja) a második világégésnek? Vagy azt próbálják sugallni ezzel a forgalmazók, hogy a Schelde folyó torkolatvidékéért folytatott küzdelem igazságtalanul szorult háttérbe, és emiatt folyton elfelejtjük a sorsfordító csaták között emlegetni? Pedig itt dőlt el, hogy a szövetségesek zavartalanul használhatják a korábban már felszabadított Antwerpent, vagyis a kikötőn keresztül utánpótlást küldhetnek a kontinensen harcoló csapatoknak, és lassan megindulhatnak Berlin felé, eldöntve ezzel a háborút az európai kontinensen. 

 

Érthető az igyekezet, hiszen nem is olyan régen derült ki, hogy még mindig van elég kraft a második világháborús filmekben, elég ha csak a 2017-ben forgatott A legsötétebb órára vagy a Dunkirkre gondolnunk. Mindkettő komoly díjakat és figyelmet hozott, illetve igazi presztízsfilmekké váltak a szó minden értelmében. Ráadásul a második világégés szövete olyan bonyolult, hogy mindig lehet valahol valamilyen perdöntő eseményt találni az Enigma feltörésétől az ellenállás részeredményein át a kisebb ütközetekig. Hát miért ne borzonghatnánk folyton azon, hogy itt dőlt el, így rövidült le a háború, elfelejtve a bonyolult valóságot, miszerint száz és száz körülmény befolyásolta a küzdelmek végkimenetelét.

 

Matthijs van Heijningen filmje eléri azt, hogy a térségért folytatott harcokról hiteles képet kapjunk, és olyan értelemben is meggyőző, hogy kicsit másként tekintsünk majd az itteni háborúra, ne szürküljön bele a második- vagy harmadik hadszíntér szerepébe. Ám nem válik presztízsfilmmé (és ezt itt most hátrányként mondom), és nem helyezi át jelentősen a hangsúlyokat a világháború narratívájában. De nem is akarja, az eredeti holland cím ugyanis csak ennyi: A scheldei csata. Az alkotók láthatóan beérték azzal, hogy a maga komplexitásában mutassák be az itteni eseményeket, eltérve a hősök és árulók, kollaboránsok és ellenállók viszonylag egyszerű, fekete-fehér ábárzolásától. 

 

Az elfelejtett háború némiképp a Dunkirk dramaturgiáját másolja, amikor több szálon és több szemszögből tárja fel az eseményeket. Látjuk a kollaboránsnak tűnő Visser család szemszögén keresztül, ahol az orvos apa a hivatását nem meghazudtolva lelkiismeretesen kezeli a sebesült németeket, a lánya pedig a nácikat kiszolgáló polgármesteri hivatalban dolgozik. Ám a látszat csal: legkisebb fia ugyanis nemrég lett a helyi ellenállás tagja, amelyhez majd a németekkel cseppet sem szimpatizáló lány is csatlakozik. Látjuk a holland születésű Marinus van Staveren keresztül, aki az otthoni kilátástalanság elől a német hadseregbe menekült, és némi kanyar után a hazájába küldik irodai szolgálatra a megszállók egyenruhájában. A front viszonylagos egyértelműsége után végig kell néznie, hogy a helyi helytartó, Berghof ezredes milyen kíméletlenséggel bánik el a helyi ellenállókkal. Illetve látjuk az angol katona, William Sinclair nézőpontjából, aki egy légi bevetés során néhány bajtársával a német vonalak mögött köt ki, s próbál eljutni a biztonságot jelentő kanadai csapatokhoz, mielőtt a németek rájuk nem bukkannak.

 

Ez a cselekményszövés egyszerre enged bepillantani a német megszállás alatt élő hollandok életébe, mutatja be a szövetségesek erőfeszítéseit a fronton, és azt is, hogy a másik oldalt, az egyre fiatalabb német közkatonákat is bedarálja a háború gépezete. A Jó és a Rossz ezernyi árnyalatára koncentrál tehát az alkotás, éppúgy van benne mézesmázos beszédű, ám kíméletet percig sem mutató náci tiszt, mint cinikusan kiábrándult; vannak fanatikus SS katonák és a tévedésüket belátók, mint ahogy a szövetségesek között is akadnak gyávák, a társukat cserben hagyók, és természetesen vannak a mészárlásba derekasan belehajtott hősök is, akik pusztán golyófogóként szolgálhatták a hazájukat. 

 

Az elfelejtett háború egyszerre képes felvillantani a nácizmus sötét lényegét, és azt is, hogy az végül már nem kímélte a saját katonáit sem: a lövészárokban reszkető, tejfelesszájú újonc német bakák láttán nem érezhetünk mást, csak szánalmat. A legnagyobb hangsúly pedig Marinus figuráján (Gijs Blom) van, aki a leginkább megtestesíti a kettősséget: a németek oldalán harcol, de nem hunyhat szemet a civil honfitársain esett sérelmeken. És az is igen üdvözlendő, hogy a film hatásosan mutatja be, hogy olykor a nők is fontos és nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a háborúban, ők is ugyanolyan áldozatot hoztak, mint a férfiak.

 

Az elfelejtett háború sokoldalú, árnyalt és izgalmas film. A hitelessége pedig felkavaró. Érezni az átázott katonaruhák kigőzölgését, a feltépett hús szagát, a félelem savanyú kipárolgásait. Matthijs van Heijningen olyan biztosan tart kézben mindent, mintha nem is kilenc év után tért volna vissza a rendezéshez, mikor is a kultikus A dolog című horror előzményét forgatta le. És mint mondtam, mellőzi a presztízsfilmek nagyívű látványosságait, sokkal, de sokkal szerényebben mesél. Épp ezért lesz ott az alkotása az év meglepetésfilmjei között.