Mert Magyarországon kívül még mindig életben vannak a biztonsági korlátozások, a nagyteremben csak minden második sorban ülnek nézők, maszkot kell hordani. Távolról sincs meg az a biztonságérzet, hogy a járványnak hamarosan vége lenne. És érthető az a döntés is, hogy a nyitrai fesztivál kurátorai a szlovák produkciók finanszírozását helyezték első helyre, így viszont kevesebb külföldi produkciót (összesen hármat, azt is csak felvételről) hívtak meg.

 

A szlovák vonalon belül a történelmi múlt, a kollektív emlékezet és a nemzeti identitás problematikája volt az előtérben. Azon kívül, hogy sok mindent megtudtam a szlovák történelemről, jó volt látni, hogy egymástól függetlenül mennyi produkció foglalkozik a nemzeti történelem vizsgálatával és újrafogalmazásával. 

 

Júlia Rázusová a Kassai Állami Színházban rendezett Borodáč vagy Három nővér című előadása a szlovák nemzeti színház alapítóinak, Jan Borodáčnak és feleségének, Oľga Borodáčovának a történetét meséli el/újra. Rendezése eklektikus és intelligens, mert nem csak a szlovák színház történetének egy szeletét látjuk dramatizálva, hanem egy javaslatot a nemzeti hősök kritikus színrevitelére. A szlovák nemzeti színház ötlete Csehszlovákia összeforrasztása után jelent meg, így ez is (akár a legtöbb nemzeti színház esetében) politikával átitatott, nemzetiidentitás-formáló erővel felruházott intézménynek indult. 

 

Borodáč megosztó, kellemetlen, konfliktusokkal és ellentmondásokkal teli személy volt, ám ezt sem a rendezés, sem az annak alapjául szolgáló kortárs dráma nem akarja eltitkolni. A #metoo mozgalom magával hozta azt a nagy kérdést, hogy mit kezdjünk azon művészek örökségével, munkájával, akikről kiderült, hogy különböző módokon éltek vissza hatalmukkal. Borodáč elkövetett egy s mást a művészet nevében és ezeket a bűnöket fel is mutatja az előadás, a szlovák nemzeti színház megalapításáért tett fáradságos munkájával karöltve. Nem ítél, nem istenít.  

 

Az előadás Csehov Három nővérének próbájával indul, a fáma szerint ez volt Borodáč legsikerültebb előadása. Rázusová megkísérli ötvözni saját kortárs rendezői nyelvét Borodáčnak a Sztanyiszlavszkij-féle lélektani realista színház esztétika iránti rajongásával. Az eredmény egy néhol túl eklektikus színpadi világ, ahol helyet kap a legendák iránti kritikus hozzáállás is. Borodáč instrukciói, a próbák inkább hasonlítanak egy komikus bohócjátékra, mint a szlovák színház legjobb Három nővérére. Az, amit ma lélektani realizmuson értünk, nem mindig így nézett ki. 

 

Stefan Tigges (a V4@ theater critics residency mentora) fogalmazta meg a kérdést, hogy a lokális identitást tematizáló előadások hogyan tudnak önmagukon túllépni és egy univerzális vagy európai kontextusban rákérdezni a hovatartozás szociális, politikai elemeire. Majd jött a fesztivál utolsó napja és két kemény választ kaptunk. 

 

Arkadi Zaides Necropolis című produkciója (az előadásról hamarosan önálló írásban is beszámolunk – a szerk. megj.) azokról a menekültekről szól, akik sosem érték el Európát. Az előadást online performansz formájában tudták elhozni Nyitrára. Google Mapsen a nyitrai Andrej Bagar Színháztól – vagyis ahol mi, nézők, voltunk – indult, majd ahogy virtuálisan egyre távolodtunk a színház épületétől, úgy jelentek meg a sírhelyeket jelölő kis piros jelzések. Mindegyik jel mögött egy pár soros történet áll az elhunytról. Van köztük, aki tizenöt évet küzdött egy tisztességes élet lehetőségéért. 

 

Ezután egy videóbejátszást látunk az összetákolt, legkevesebb pénzbe kerülő sírokról. A temetkezés válik a jólét és a szegénység, legitim és illegitim állampolgárság jelképévé. Hirtelen nagyon valódinak, nagyon közelinek érződik a menekülteket sújtó humanitárius krízis, és azt érzem, gyakrabban kéne hálásnak lennem. A Necropolis konceptuális munka arról, hogy mit tudunk kezdeni a rengeteg adattal. A befogadhatatlan számok matériát kapnak, miközben egy élő test sincs a „színpadon”. Az előadás a hiány jelenlétével dolgozik. 

 

Dorothée Munyaneza Mailles című előadása azokról szól, akik megérkeztek Európába. De valóban megérkeztek-e az európai kultúrába a másod-, harmadgenerációs afrikai diaszpóra tagjai? Hat fekete nő identitáskeresését látjuk, hogy közös nevezőre hozzák azokat az afrikai tradíciókat, amiket ők csak másodkézből tapasztaltak meg, az európai környezettel, ahol még nem vertek gyökeret. Feltárják a kettő közötti, liminális létben történő otthonteremtésüket. A hat nő az afrikai diaszpóra különböző szegletéből származik, különböző családi háttérrel, különböző foglalkozásokkal. 

 

A csapatot Dorothée Munyaneza hívta össze, a közös alkotófolyamat során az egyénitől jutottak el az univerzálisig, ahol már mind a műfaji határok, mind a valóság-fikció mezsgyéje elmosódik. Az előadás szétfeszíti a különböző művészeti ágak határait azért, hogy létrehozzon egy újat. Ez a csodálatos hibriditás már az első jelenetben egyértelművé válik: Yinka Esi Graves szólójában felismerjük a flamenco elemeit, de teljesen biztosan nem mondhatjuk annak. A Mailles-t is csak felvételről látjuk, de nagyon fontos, hogy közösségben, a nyitrai színház nagytermében, nagy kivetítőn és jó akusztikával. A felvétel ritka jó minőségű, a világítás, a fények és árnyak, a kamerabeállítás mind hozzájárul, hogy visszaadjon valamit az élő performansz elementáris energiákat megmozgató atmoszférájából. Yinka Esi Graves említett tánca a vihar előtti csend erejével hat. 

 

A gyönyör és a düh, a gyengédség és a rendíthetetlen erő kettőssége jellemzi az előadást. Ugyanaz a kettősség, amit az alkotók élnek meg, és amit a gyertyafa metaforájával tudnak feloldani és ünnepelni. De ez az ünneplés nem lehet teljes a düh nélkül. Mert minden mozgásban, minden lélegzetben ott van a kisebbségek, az elnyomottak szenvedése. Identitáskeresésüket nem szűkítik le egy jó kifejezésre, életükre hatással vannak a polgárháborúba átforduló tüntetések, a szabadságért való kiállás, a háborúk és intézményesült gyilkosságok, amik ma történnek. Amiktől mi, közepesen jól szituált, közép-kelet-európai, fehér emberek sem távolodhatunk el.