Beethoven op. 77-es g-moll/B-dúr fantáziája (amely sűrű hangnemváltások után H-dúrban ér véget) a zeneszerző egyik legizgalmasabb és – ki tudja, miért – egyik legritkábban játszott darabja. Persze megkockáztathatunk egy magyarázatot, miért lapozzák fel oly kevesen: nem jellemző, kilóg a sorból. A 9. szimfónia szerzőjének nemigen akad olyan műve, amelynek hallatán eszünkbe jut Carl Philipp Emanuel Bach neve. Ez a darab azonban megidézi a Beethoven egyik mesterére, Haydnra nagy hatást gyakorló „berlini Bach” szellemét: olyan fragmentált, olyan sok nekilendülés és megtorpanás jellemzi, olyan indulatos és vad, olyan kontrasztos, olyan erősen épít a meglepetésre… Leírt improvizáció. Ugyanakkor félreismerhetetlenül beethoveni benne a himnikusan éneklő, „nagy dallam” megtalálása, és a variációs gondolkodás is fontos szerepet kap a kompozícióban.
 Fejérvári Zoltán |
Fejérvári Zoltán ezzel a ritkasággal indította zeneakadémiai zongoraestjét, majd utóbb az első részt Bartók 20. opusával fejezte be: Improvizációk magyar parasztdalokra. A szünet előtti rész „kerete” tehát azt sugallta: a műsor egyik fontos célja megmutatni, milyen, amikor a zeneszerzők az improvizációs észjárást avatják megírt-befejezett műveik alkotóelemévé. Tegyük hozzá, az első rész harmadik darabja, Janáček Ködben című ciklusa is bőven tartalmaz rögtönzésszerűnek nevezhetően oldott-képlékeny kompozíciós megoldásokat. Ugyanakkor a szünet előtt megszólaltatott művek közül a Beethovent követő másodikra, Schönberg Hat kis zongoradarabjára (op. 19) aligha foghatnánk rá, hogy „improvizatív”: itt minden hangnak megvan a maga helye, szigor és logika uralkodik. És a folytatás a szünet után? A második részben az első rész négy rövid darabja után hangsúlyosan nagyforma következett: egyetlen hosszú, szenvedélyes művet hallottunk, Schumann fisz-moll szonátáját (op. 11).
Fejérvári tehát nem húzta rá egy kaptafára koncertjének zenei összefüggésrendszerét. Megjelent rendező elvként az improvizatív gondolkodás a megírt-megformált művekben, de hasonlóan fontos koherenciateremtő elemnek bizonyult az is, hogy az előadások ritkán hallható, elhanyagolt remekléseknek szolgáltattak igazságot. Beethoven fantáziája, Schönberg, Janáček sorozata feltétlenül ilyen, de Bartók Improvizációi is a kevéssé kultivált opusok közé tartoznak, Schumann nagy lélegzetű, hatalmas indulatoktól feszített fisz-moll szonátája pedig rendkívül mostohán kezelt kincs, amely kvalitásához, jelentőségéhez képest méltatlanul ritkán hallható. (Bizonyára sokan emlékeznek 1976-os felvételére, a 42 éves Rados Ferenc emlékezetes teljesítményére.) Rendezőelv volt még a koncerten a látomásos jelleg – ez Janáček sorozatában és Schumann szonátájában egyaránt fontos tulajdonság –, a meglepetéselemek szerepe (Schumann szonátáját hallgatva sokszor felkapjuk a fejünket váratlan ötletek hallatán), az éles kontraszt a formálásban, a rendhagyó eszköztár a kifejezésmódban. Egy hangverseny, amely a ritkán hallható remekművek mellé seregnyi izgalmas összefüggést és megfigyelni valót kínál: zenei terülj asztalkám.
Persze ez még csak a műsor, bár már ennek összeállítása is jelentős szellemi teljesítmény: ízlés, tudás, értékrend, felfedező hajlam mutatkozik meg benne. A döntő azonban mégiscsak az, hogyan szólaltak meg a darabok. Akik ismerik Fejérvári Zoltán korábbi teljesítményeit és művészalkatát, már a programban is felismerhették egyik fontos tulajdonságát: intellektuális, érzékeny, kifinomult zenész. Így is zongorázott: intellektusával áttekintve a művek formáját, arányrendszerét, érzékenyen karaktereik, hangsúlyaik, belső összefüggéseik iránt, kifinomultan adagolva színeket és dinamikát, és hasonló kifinomultságú billentéssel csalva elő kristályos hangzást a zongorából.
Beethoven fantáziáját olyan merész, provokatív, indulatosan modern műként szólaltatta meg, hogy ahhoz képest Rudolf Serkin legendás felvétele lekerekített, konvencionális olvasat. Schönberg-játéka áttekinthető, hűvösségében is dinamikus, gondolkodó zenélés volt, karcsú vonalrajzú, fekete-fehér grafika. Janáček-értelmezése meglódította a képzeletet és érzelmeket generált, érzékeltetve a mű számos részletének foltszerűségét – ez más zongorázás volt, nem olyan átvilágított, mint a Schönberg-faktúra. Bartók Improvizációiban a folklórhangvétel és a modernség ütközése bizonyult leginkább élvezetesnek, a Schumann-tolmácsolás pedig világossá tette, hogy a fisz-moll szonáta még Schumann lázadó alaptermészetéhez képest is milyen zabolátlan, milyen merész kontrasztokkal él. Ráadásként is Schumannt hallottunk: a négy tételből álló Nachtstücke (op. 23) 1. és 4. darabját, felfedezésszerűen eredeti tolmácsolásban.
Ami a sokféle tapasztalatot, megfigyelést közös nevezőre hozta és minden előadásban a muzsikálás állandó értékének bizonyult: a kivételes formátum. Ha Fejérvári leüt egy hangot, megszólaltat egy rövid motívumot vagy végigkísér útján egy dallamot, annak súlya, jelentősége, tartalma, értelme van. Minden apró részlet fontos, az előadó semmit sem ejt el, a magasrendű figyelem és érzékenység a megszólaltatott kompozíciók valamennyi részletére kiterjed, ihletettség és kontroll eszményi egyensúlyát teremtve meg. Ezen az estén is így történt: kivételes művész játszott kivételes műveket, kivételes színvonalon.