Nem is akárki ez a kortárs, Michael Haydn (a „salzburgi” Haydn) kompozícióit maga Mozart is nagyra értékelte, sokat tanult belőlük, s jó kis anekdoták olvashatók a két muzsikus bensőséges kapcsolatáról. A Capella Savaria koncepciózus műsorválasztása szép ötlettel a két Haydn-fivér muzsikáját állította egymás mellé: két Michael Haydn-versenyművet egy Joseph Haydn-szimfónia (a 77. B-dúr) követett.
Talán szakmai elfogultságom miatt, amit az ifjabb Haydn kiváló munkássága iránt táplálok, a Haydneum Nyitófesztivál októberi 6-i hangversenyén kicsit csalódottan hallgattam hegedűversenyét (A-dúr, MH 207, P. deest) és fuvolaversenyét (D-dúr, MH 81, P. 54). Korrekt, kulturált játékot kaptunk, jól eltalált, elégségesen lendületes tempókkal, tiszta intonációval, még a kényes fúvósszólamok is zömmel vállalhatóan szólaltak meg… De ez itt kevésnek bizonyult. A két darab a korszak átlagtermésénél lényegesen figyelemre méltóbb alkotás: számos sziporkázóan eredeti zenei ötlet és emlékezetes pillanat, a szólóhangszer anyagszerű, mesteri alkalmazásával, megbízhatóan kidolgozott formákban. Ezzel együtt olyan zene, amit nem elég korrekt, kulturált tolmácsolásban előadni, itt lehet és kell is az előadónak varázsolnia: tempó, színek, karakterek, agogika, csúcspontok, sorolhatnám.
 Capella Savaria (Garas Kálmán fotója.) |
És a két versenymű során akadt is egyetlen ilyen emlékezetes pillanat, egy tétel, amely mindenkit felrázva lelkesítő magasságba emelte az együttes játékát. A D-dúr fuvolaverseny fináléja olyan színeket, karaktereket vonultatott fel, jólesően karikírozva a téma tenyeres-talpas ismétlődő záróformuláját, amitől a feszültség-görbe meredeken felcsapott. A szólista Bertalan Andrea fuvolaművészen nem múlt a dolog, remek, karakteres játékkal, változatos artikulációinak egész arzenáljával tartotta fenn ezt a feszültséget.
Az A-dúr hegedűversenyben Kalló Zsolt (az együttes koncertmestere és művészeti vezetője) a tőle megszokott magas szinten, kifinomult, elegáns hegedüléssel játszott, kár, hogy nem akart csillogóbb, szólisztikusabb, szabadabb, „virtuózabb” lenni, jobban játszani a zenei időkkel. Rendszeresen kevésnek tűntek a zárlatok lenyugvó „megállásai”, ami miatt tempótól függetlenül sok helyütt indokolatlanul hajszoltnak tűnt a zenei folyamat.
Számomra hajszoltnak tűnt Joseph Haydn 77. szimfóniája is, ez a harmonikus, cizelláltan szellemes ötletekben bővelkedő mű, amely egy meghiúsult londoni útra komponált 1782-es szimfónia-triász középső darabja. A Capella Savaria számos szép pillanatot szerzett finoman árnyalt játékával, nem feledkezve meg a poénok, meglepetés-szünetek kiemeléséről sem. Különösen megkapó hangulata volt, ahogyan a zenekar szólamai egymásnak adták a felelgető motívumok végszavait – bár egyszer-egyszer az első hegedűt még hallottuk, de a második hegedű feleletét elnyomta a túlbuzgó kísérőszólam. Ami viszont majdnem végig túlságosan háttérbe szorult, pedig nem bántuk volna, ha előre türemkedik: egy karakteres, rugalmas, emfatikus continuo részleg.
*
A Haydneum Nyitófesztivál záróeseményeként Európa egyik vezető historikus előadói praxist követő zenekarát, a Freiburger Barockorchestert hallhatta a Zeneakadémia félháza. (A teremben valóban sajnálatosan kevesen voltunk, de végigpásztázva a nap és a hét gazdag zenei kínálatát, az egymást érő fesztiválokat, ezen nem nagyon lehet csodálkozni.) A műsorban Haydn- (96. és 104. szimfónia), Mozart- (26. szimfónia, K. 184) és Weber-művek (Preciosa-nyitány) hangoztak el. Berecz Mihály zongoraművész betegsége miatt sajnos lemaradtunk a ritkán hallható kuriózumról, Hummel a-moll zongoraversenyéről, de így még több figyelmünk maradt a zenekar, az est főszereplője számára.
 Freiburgi Barokk Zenekar |
Érdemes leszögeznünk: a freiburgi együttes nemes egyszerűséggel mindent tud. Ha játékukat egyetlen szókapcsolattal akarnám jellemezni, ez lenne: ihlet és lendület. Tevékenységük törzsét a barokk és annak kevésbé ismert területei képezik, de érdeklődésüket kiterjesztették a barokkot követő időszakra a koraromantikáig, vagy tovább. Ikeréletműveket villantanak fel (most futó egyik projektjük C. Ph. E. Bach és Mendelssohn, a másik Schubert és Berlioz műveit állítja párba), Isabelle Fausttal lemezre vették Beethoven és Schumann hegedűversenyét, Beethoven hármasversenyét, alapjában véve a szerzők korában használt hangszerekkel.
Egy Freiburger Barockorchesterhez hasonló sztáregyüttesnél sokszor tapasztalhatóak a rutin kisebb-nagyobb jelei. Itt nem volt erről szó, látványként sem utolsó, ahogyan a közös munka öröme áthatotta zenélésük minden pillanatát. Karmester nélkül játszottak olyan nagyegyüttesre írott műveket, mint a műsort indító Preciosa-nyitányt vagy a késői Haydn-szimfóniákat. Ez nem lehetett egyszerű, a koncertmester és művészeti vezető Gottfried von der Goltz motollaként forgott a székén, minden közeli-távoli szólambelépésre gondja volt, szemkontaktus, avviso. A kis létszámú, barokkzenekar méretű vonós szekció áttetsző hangon, de energikusan és végtelenül pontosan játszott, a fúvósok csillogóan és igazi szólisztikus megközelítéssel, ritkán lehet hallani ilyen szép hangú historikus fúvósokat. Persze ez azt is jelentette, hogy a harsány trombita-üstdob páros és esetenként a fafúvós akkordok el-elnyomták a vékonyabb vonóskart, a Haydn-szimfóniákban például többször is. A vonósok (mindig) precízen artikulált játékkal, és (helyenként) ördögien gyors tempóval kompenzálták hátrányaikat: alig lehet elképzelni gyorsabb Haydn-tételt, mint a hangversenyen elhangzott „London”-szimfónia szinte értelmezhetetlen sebességű fináléja! Aki nem hitt a fülének, meghallgathatta újra, mivel ez volt a második ráadás. Túlontúl gyors, de akkor is: nagyon jó. A Zeneakadémia közönsége nem könnyen engedte haza a zenekart, akik ezt egy újabb ráadással, a 80. d-moll szimfónia tündérien suhanó menüettjével köszönték meg.