Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„ÚGY HULLOTTAK SZÉT A CSALÁDOK, MINT JUGOSZLÁVIA”

Beszélgetés Terék Annával
2021. okt. 9.
Terék Anna Csönd című darabja – amit a társszerző, Molnár G. Nóra rendezésében október 25-én mutatnak be a Trafóklubban – arról szól, hogy egy jól funkcionáló család a kezeletlen háborús traumák miatt hogyan hullik szét. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.
Revizor: Költőként indult. Hogyan találkozott a színházzal?
 
Terék Anna: 2010-ben meghívtak az Újvidéki Színház drámaíró versenyére, amit minden évben a Magyar Dráma Napján rendeznek meg. Erre a játékra más határon túli színházaktól és a Szerb Nemzeti Színházból szoktak jönni színészek. Felkérnek három írót, hogy egy kalapból kihúzott címre egy nap alatt írjon egy-egy darabot, amit másnap három rendező színpadra állít, így a nagyérdemű három ősbemutatót láthat a magyar dráma ünnepén. Többször is részt vettem ezen a versenyen, a Jelentkezzenek a legjobbak! című darabomat később Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színházban mutatták be. 2016-ban jelent meg három drámát tartalmazó kötetem Vajdasági lakodalom címmel, a következő évben pedig elnyertem az Örkény István-ösztöndíjat. Radnóti Zsuzsa volt a mentorom, akit nagyon megszerettem. Rengeteget tanultam tőle, főként egyensúlyt, mértéket, és azt, hogy milyen technikával lehet megszólítani a nézőket, mi az, amit érdemes elmondani, mi az, ami már túl sok információ a színpadon. Egy évtizede írok darabokat, de még mindig úgy érzem, nem csinálom elég jól, bőven van mit tanulnom.
 
Terék Anna. Fotó: Czimbal György
Terék Anna. Fotó: Czimbal György
R: Mennyire kell egy költőnek átállítania a gondolkodását, amikor drámát ír?
 
TA: Teljesen. A vers direkten fogalmazó műfaj, a költő azt írja le, amit érez, amin keresztülmegy. A drámában viszont párbeszédek által kell megteremteni mindazt a hangulatot, amit konkrétan nem mondhat ki a színész, hiszen akkor a lényegét veszítené el a játék.
 
R: A verseiből is készült már előadás: a Halott nők című kötetéből a szentesi drámai tagozatosok csináltak darabot.
 
TA: Az öt ciklusból hármat választottak ki, azokat vonták úgy össze, hogy egyszerre legyen jelen mind a három különböző nemzetiségű, eltérő élethelyzetű női karakter egymás életére visszautalva, egymás sorsához kapcsolódva.
 
R: A kritika szerint a Halott nők kötetben mintha egy ezer oldalas regény lenne összesűrítve 151 lapon. Ugyanezt éreztem tavaly megjelent kötete, a Háttal a napnak verseit olvasva. „Én hazamenni félek. / A bőröm összehúzódik, / ha csak belegondolok. / Félek a lakás ajtaját / kinyitni, aztán belépni / és hazaérni, uram. / Mert az a csönd, / abba süketül bele az ember.” Ennek a csöndnek van köze a Csönd című előadáshoz, amit október 25-én mutatnak be a Trafóklubban?
 
TA: Van bizony, mert ebben a darabban is hasonló helyzetet dolgozunk fel: egy háború miatt tönkremenő család történetét. A Háttal a napnak önéletírás, a Csönd viszont fikciós történet, nem velem esett meg. Arról szól, hogy egy jól működő család a háborús traumák miatt hogyan esik darabjaira, és az erőszak és gyűlölet miatt, amibe belekényszerítették a férfiakat, hogyan távolodnak el egymástól emberek, akik szeretik egymást. A háború után hazatérő veteránok sorsáról, a kezeletlen háborús traumákról, valamint arról akartam szólni, hogy a családok is éppúgy hullottak szét, ahogyan Jugoszlávia is darabjaira hullott. Több elbeszélt történetből, apró mozaikokból gyúrtam össze a darabot. Az izgatott, hogy mi történik egy csöndben hagyott, kezeletlen traumával. Pszichológusként a poszttraumából írtam a szakdolgozatomat, mindig ez volt a kedvenc kutatási területem.
 
R: A Csöndben a szülőket Nyakó Júlia és Felhőfi-Kiss László, a két gyereket Berta Csongor és Antóci Dorottya játssza. Hogy született meg a produkció?
 
TA: Molnár G. Nóra, az előadás rendezője először szabadversekben kért tőlem egy darabot, ezek inkább monológok voltak, és a próbák során a színészek segítségével dolgozta át a szövegemet párbeszédekké. Szerintem így sokkal jobb lett, mint amit én megírtam. Igazából Nóra vizsgaelőadásához készült a darab, ebből írta a szakdolgozatát is.
 
Gyerekek a háborúban. Fotó: Milomir Kovačević Strašni. A kép forrása: Trafó
Gyerekek a háborúban. Fotó: Milomir Kovačević Strašni. A kép forrása: Trafó
R: Hogyan lehet hasznosítani a pszichológusi szaktudást szerzőként?
 
TA: Drámában jól jön, mert karakterépítésnél segít abban, hogy konzisztens legyen a személyiség. Ne legyen olyan, ami egy adott tünetegyüttesbe nem fér bele. Ha valami bizarrt szeretnénk beépíteni egy karakterbe, ahhoz is kell tudni, hogy milyen viselkedési mintázatok felelnek meg egy adott személyiség-konstrukciónak. Jó tudni, ha kibillentenek valakit az egyensúlyából, milyen rossz irányokba tud elmenni, egy adott problémánál milyen reakciók szoktak felbukkanni különböző személyeknél.
 
R: Amikor szépirodalmat olvas, tudja magát függetleníteni a szakmai nézőponttól?
 
TA: Ha jó a szöveg, jól komponáltak a karakterek, akkor teljesen kikapcsol bennem a pszichológus, és átveszi az irányítást az irodalom. Nem tudom szakmai szemmel figyelni, mert annyira elhiszem a szerzőnek, amit ír.
 
R: Mi lesz a következő kötete?
 
TA: A békéről szeretnék írni, mivel sokat írtam már a háborúról. Most azt szeretném körüljárni, milyen az, amikor véget ér egy háború, az ember nyakába szakad a béke, és nem tud vele mit kezdeni. Hogyan folytatódik békében az emberekben a háború? Mennyire nem találják a helyüket, és ez milyen hatással lehet egy másik generációra? Érdekelnek a transzgenerációs traumák, sokat foglalkoztam a családommal, azt is vizsgáltam, nagyapám traumái hogyan csapódtak le akár a szüleim életében, akár az enyémben. Vannak generációkon átívelő feldolgozatlan problémák, mintázatok, amelyeket például Trianonhoz vagy a második világháborúhoz lehet kötni. Izgat, hogy mindez hogyan akadályozza meg később, hogy békében tudjunk élni.
 
R: Hogyan lehet a komoly kihívásokkal járó iskolapszichológusi munka mellett irodalommal is foglalkozni?
 
TA: Szeretem a munkám, mert egyensúlyban tart. Azt hiszem, ha csak írnék, előbb-utóbb megbolondulnék, mert nem érezném a realitást. Az iskolában visszarángatnak a földre, bármennyire is próbálok elkalandozni. A gyerekek problémáival együtt az arcomba kapom a valóságot, muszáj egyensúlyban maradni, ami nagy segítség. Amikor könnyebb napok vannak, több idő jut az írásra. Valahogyan koncentráltabban is dolgozom a szövegekkel. Verset írni könnyebb munka mellett, mert nem követel akkora koncentrációt és kitartást, mint egy regény. Messze van az otthonomtól a munkahelyem, pár átszállással egy óra tizenöt perc az út oda is, vissza is, sokat szoktam szövegeken gondolkodni, amíg utazom. Jó a pszichológusnak, ha egy nehéz nap után zenét hallgathat, senki sem szól hozzá. Ezek az utazások a legtermékenyebb időszakaim, kivéve, ha olyan fáradt vagyok, hogy elalszom a buszon.
 
R: 1984-ben született, érez a generációjában valami „orwellit”? 
 
TA: Onnantól kezdve, hogy nemcsak hallottam Orwell regényéről, hanem olvastam is, rányomta a pecsétet a születési évemre. A mi generációnk hangulata, életérzése eléggé összhangban van a regénnyel. Az a fajta kilátástalanság, feladás gyakran jellemző ránk. Ez nem azt jelenti, hogy mind feladjuk, nem csinálunk semmit, hanem azt, hogy gyakran kényszerülünk olyan élethelyzetbe, amikor azt mondjuk: már feladtuk. Ez nem feltétlenül rossz, mert ha feladjuk, valami másba, újba lehet kezdeni. Mindenesetre van bennünk, 1984-esekben valami melankólia, ami hol segíti, hol gátolja az életet. Pszichológusok ezt úgy mondjuk, külső kontroll. Amikor azt hisszük, nem tudjuk befolyásolni a saját életünket, vagy a döntéseink semmit sem érnek, mert hiába hozzuk meg, valami mindig felülírja. Pontosan úgy, mint Orwell regényében.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek