Az ötven perc körüli kisfilmeknek nehéz megnyernie nézőit, mivel az időtartam rövidfilmhez túl hosszú, de teljes értékűként sem tekintenek rá az egy órás küszöb elérése nélkül. Ennek fényében érthető Nagy Borús Levente azon döntése, hogy történetét egysnittes filmként forgatja le, ezzel egyből különlegessé téve azt, és megalapozva elvárásainkat. Nagy Borúsnak bár ez az első valóban megvalósult filmes projektje, nem kezdő író: filmes pályázatokon, illetve jelenleg is futó hangjátékokban, mint az Odabenn, találkozhattunk már munkáival.
Főhősünk Károly, akinek valamiért rossz napja van. Hogy miért, annak megfejtésére várnunk kell. Úgy döntött, hogy most van elege, így hosszan beszámol életéről, hogy honnan indult, hová jutott, mi ment félre az évek során, illetve kit is kell emiatt hibáztatni. Negyvenöt percen keresztül csak mondja és mondja, mi pedig ülünk a film előtt és hallgatjuk. Érdekes játék ez, mivel az alkotók ránk hagyják a Károlyhoz való viszonyulást, lehetünk passzívak és elfogadhatunk mindent, ami elhangzik, de dönthetünk úgy is, hogy megpróbálunk kritikusan közelíteni ehhez az emberhez – mert bár nagyon ragaszkodik az ellenkezőjéhez, azért ő maga sem ártatlan.
Nagy Borús forgatókönyve jól átgondolt, szerteágazó, de mégis egy irányba tartó történetet mond el egy monológba ágyazva, kezdve egy családi regénnyel, majd ifjúsági filmekre jellemző motívumokkal, hogy végül a drámaibb részekhez érkezve a rideg valóságba jussunk. Az utazás során érinti a hazai közélet általánosabb problémáit, mint az állandó küzdés a munkában és magánéletben, a lakásprobléma, az álmok kergetése a karrierrel szemben, s mindezek ára. Mindez mégis inkább csak a körítés, a film lényege valahol az elhangzó sorok között rejlik, az állandóan felmutatott kis fricskákban, illetve megbízhatatlan narrátorunk folyamatos, de jól nyomon követhető csapongásában.
Ehhez pedig szükség volt egy olyan erős főszereplőre, mint amilyen Nagy Zsolt. A színházból jól ismert, az elmúlt években nem kevés sikeres hazai filmben, legutóbb például a Drakulics elvtársban tehetségét már megmutató színész a Tantrum nagy nyereménye, aki játékával képes hitelességet adni az elhangzó mondatoknak. A papíron inkább színpadi monodrámához illő nagymonológ az ő előadásában hétköznapivá válik: Károly karaktere tényleg csak egy átlagember, aki leült, hogy elmondja a vele történteket.
 Nagy Zsolt |
Nagy előadása ingadozó, szándékosan kihagy, a megfelelő pillanatokban helyezkedik, testtartást vált, időnként – amikor karaktere épp kínosan, vagy csapdában érzi magát – hebeg-habog, de a szó hagyományos értelmében soha nem hibázik. Itt minden félrebeszélés, minden nyelvbotlás szándékos, árulkodó jele Károly jellemének, és azon hibáinak, amiket oly nagyon igyekszik rejtve tartani, vagy elterelni a figyelmünket róla. Nagy alakítása azért is különleges, mert ha hagyjuk, sikerül is neki.
Károly személyisége sok pontjában alapoz a színész által alakított típuskarakterre, az agresszív dühös emberre. Nagy Borús újabb bravúrja, hogy a klisét jelen esetben nem kihasználja, hanem alapul veszi, hogy formáljon rajta, majd leépítse azt. Rengeteg a káromkodás, de magyar filmtől szokatlanul egyáltalán nem öncélú, minden elhelyezett odamondásnak és kiakadásnak helye van, és mindegyik egy újabb csapás a főhős karakterén.
A film eljátszik főszereplője egójával és kezdetben nem ítélkezik felette, helyette hagyja Károlynak, hogy megtegye ezt ő maga. Itt ül előttünk ez a férfi, aki a kezdetben is kényelmetlenül induló és kínosan egyoldalú beszélgetés során lassan, de biztosan csapdába ejti saját magát. A hosszú monológ lényege, mint az ilyen esetekben általában lenni szokott, nem az, hogy hősünk meggyónjon, vagy lelki felülvizsgálatot tartson: a szöveg kizárólag Károlyról és az ő önigazolásáról szól, amelyre szüksége lenne, de végül önhibájából is képtelen azt magának megadni. Így bomlik fel előttünk a már elsőre is gyengén leplezett, jóindulatú ember maszkja, és válik láthatóvá a cinikus, kiégett személy, aki hozzánk beszél és akit valahol tényleg illene, de cselekedetei mögötti indítékai miatt nehezünkre esik sajnálni.
 A képek forrása: Vertigo Média |
Egy ilyen módon cselekményes, de minden más elemében passzív film esetében nehezebb a rendezést méltatni, ugyanakkor érdemes elismerni a választott formátum tiszteletét. Az egysnittes film egyre gyakrabban használt trükk, ami ezúttal valóban a történetet szolgálja. Nagy Borús mesterségbeli tudása a feszesre megírt szöveg mellett abban is megmutatkozik, ahogy rendezése a háttérbe húzódik, nem hivalkodik. Minden mozzanat és helyezkedés a játékidő során láthatóan előre átbeszélt, elpróbált és kitalált, ám nézőként csak a végeredményt és annak egyszerű, de pontos hatását láthatjuk. Elsőfilmes rendezőtől nagy dolog azt látni, ahogy a saját filmje érdekében inkább a kész alkotásra és nem magára irányítja a figyelmet.
Az egyetlen gyenge pont a zárás során jön el, amikor megkapjuk azt a csavart, amit a felütés már előre beígért. Ez a végső fricska kissé olcsónak hat, főleg az addigi jól átgondolt történetvezetés fényében. Nagy Borús számára érezhetően fontos a film üzenete, valamint az is, hogy az a mának szóljon és párbeszédet indítson a napjaink társadalmát nyomasztó témákról. Ez dicséretes, azonban ezek a témák már a Nagy Zsolt által előadott monológban is tisztán megjelennek. Ráadásul aktualitásukból a közeljövőben aligha fognak veszíteni, épp ezért sem lett volna szükség egy végső húzással ennyire leszűkíteni a cselekmény helyszínét és időpontját.
A film utolsó másodpercei egyértelműen kijelentik, hogyan kellene viszonyulnunk Károlyhoz, holott ha rendezője jobban bízik a nézőben, és csak a monológot tartalmazó részt hagyja meg nekünk, hogy az alapján hozzuk meg ítéletünket, az inkább válna a film előnyére. Az összképen azonban így sem képes sokat rontani a finálé: Nagy Borús Levente rendezése elsőfilmes projektnek közel tökéletes alkotás.