„Nem számít, hogy 12 éves vagyok?” – teszik fel a kérdést újra meg újra azok a valóságban 18 év feletti lányok, akik egy társadalmi kísérlet kedvéért tíz napra fiatalabbnak adják ki magukat különböző közösségi oldalakon. Válasz azonban vagy nem érkezik, vagy csípőből tagad, hiszen „én is voltam 12 éves”, vagy „miért is számítana, ha kedveljük egymást?”. A két rendező (Barbora Chalupová, Vít Klusák) koncepciója nagyon egyszerű: adott öt felület (Facebook, Lide.cz, Skype, Omegle, Snapchat), ahová felregisztrálják a három – interjúk alapján kiválasztott – színésznőt, lefektetnek pár kommunikációs irányelvet és szabályt, majd várnak. A fiókok élesítése után – a stábot is meglepve – azonnal záporoznak a felkérések, egy profilra mindössze öt perc alatt 16 üzenet érkezik. Még fel sem ocsúdtak az első sokkból, Nikit már hívják is Messengeren. 

 

Az alkotókat, ahogy az egyszeri nézőt is, a puszta kíváncsiság vezérelte: mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a bemutatott jelenség létezik, gyakoriságára is rengeteg tanulmány hívja fel a figyelmet. De mégis hogyan néz ki mindez a gyakorlatban? A Csapda a neten tulajdonképpen nem tesz mást, mint arcot ad a hajmeresztő adatoknak, ezzel kényelmetlen közelségbe hozza a nézőt a problémához. Számok és betűk helyett a kép beszél, mely többet mond minden szónál: az arcok elmosásán kívül mindent látunk, a férfi nemiszerveket is olyan mennyiségben ömleszti ránk a film, hogy arra lehetetlen felkészülni. Ezek a jelenetek viszont távolról sem öncélúak: azt a kőkemény realitást mutatják meg, amely elől menekülni felesleges, hiszen a web 2.0 korában nincs hová rejtőzni. 

 

A legrémisztőbb a felvett videóchatekben – a rengeteg egyéb borzalom mellett – talán mégis az, hogy a bemutatott férfiak milyen gyorsan és direkt módon juttatják kifejezésre, hogy beindultak, majd pillanatokon belül meztelen képeket, vagy élő vetkőzést várnak a képernyő másik végén ülő kiskorútól. Sőt, számos esetben általános kérdések sem hangzanak el, a zaklatók azonnal a lényegre térnek, hogy perverz vágyukat minél hamarabb kielégíthessék. 

 

Mintha a piacon lennének: ha nem sikerül megegyezni, a következő standnál próbálkoznak. Manipulatív eszközök széles skáláját vonultatják fel: sok esetben ajánlanak fel pénzt, szélsőségesebb esetekben azzal zsarolják áldozatukat, hogy egyenesen az ő hibájuk lesz, ha a kielégítetlenség következtében kórházba kerülnek. Kérdés és kérés nélkül veszik le ruháikat, küldenek törvénybe ütköző pornófelvételeket (például olyat, melyben egy állat a főszereplő), gátlástalanul használják fel az áldozattól kizsarolt képeket. 

 

Ugyan számos beszélgetést vágnak be teljes hosszukban, Martin K. szála egyértelműen központi szerepet tölt be a filmen belül. Egyrészt azért, mert idővel mind a három lánnyal felveszi a kapcsolatot, másrészt pillanatok alatt kiderül, hogy a stáb egyik tagja ismeri a molesztálót, aki gyerekeknek szóló programok szervezésében is aktív. A felismerés új réteget ad a cselekménynek, hiszen az események elkerülhetetlenül áttevődnek az online térből a való életre. Talán ennek is köszönhetően a szereplők a film utolsó harmadában kilépnek a fizikai biztonságot adó díszletből, hogy megrendezett szituációkban találkozzanak zaklatóikkal. Visszataszító ajánlatok sora hangzik el a virtuális fal ledőlése után, ezzel bizonyítva a tényt, hogy a probléma jócskán túlmutat az internet világán. 

 

Tagadhatatlan relevanciája és megrázó látásmódja ellenére a Csapda a neten – szigorúan filmes szempontból – lehetne erősebb. A főszereplők például egy-két rövidebb jeleneten kívül kevéssé reflektálnak mindarra, amin éppen keresztülmennek. Pedig dramaturgiailag jól illeszkedett volna a cselekménybe, továbbá átfogóbb pszichológiai folyamatokra deríthetett volna fényt. Ezen kívül a színészek – rendezői utasításra – több ponton megszegik a felállított szabályokat: kezdeményeznek beszélgetést és hívást, több esetben direkt provokatív kérdéseket tesznek fel, hogy hatásosabbá tegyék a jeleneteket. Ahogy az beszélgetésről beszélgetésre kiderül, teljesen szükségtelenül, mivel egyébként is súlyosabbnál súlyosabb mondatok hagyják el a zaklatók száját. 

 

Annak ellenére, hogy az alkotók összesen több mint 2400 molesztálóról vettek fel bizonyítékokat, mindössze Martin K. ellen indult olyan eljárás, amely börtönbüntetést vonhat maga után. Természetesen a film ilyen szempontból felvet olyan – a látottak után elsőre nehezen megemészthető – etikai kérdéseket is, mint a zaklató engedély nélküli felvétele, a rögzített anyagok használata és továbbítása, vagy a molesztálók szándékos megtévesztése (hiszen igazából nem is 12 évesek ellen születtek bizonyítékok). Ezeket azért is érdemes kiemelni, mert valószínűsíthetően ezek azok a jogi kérdések és kiskapuk, melyek „megmenthetik” az elkövetőket a komolyabb szankcióktól. Ugyan a film végén olvasható felirat – miszerint a készítők mindenben együttműködnek a hatóságokkal – némi reménnyel tölti el nézőjét, kis kutatómunka után kiderül, hogy a kísérlet utóélete és várt következményei további aggodalmakra adnak okot. Így az alkotás nemcsak a szexuális zaklatás problémáját, hanem annak törvényi kezelését is tematizálja: mindkét fronton gyökeres változásokra van szükség az abúzus megelőzésének és visszaszorításának érdekében. 

 

A Csapda a netenből született egy másik, kifejezetten fiataloknak szóló 12+-os verzió is, melyet kiegészítettek a látott szituációk kezelésével kapcsolatos gyakorlati tanácsokkal is. Ez a változat egyértelműen iskolai vetítésért kiált, amit Magyarországon a BIDF (Budapest International Documentary Festival) valamint a Telenor is felismert: eddig több, mint 200 közoktatási intézménybe juttatták el a filmet, azonban a cél az, hogy minél több tanuló és szülő találkozzon vele országszerte. Emellett égetően fontos lenne a kérdéskört beemelni a mindennapi iskolai diskurzusba, hogy a befogadáson túl az értelmezés, a látottakra való reflektálás is szerepet kapjon. A film bevilágít a probléma legsötétebb zugaiba, a kérdés csak az, hogy hatása túlmutat-e a másfél órás játékidőn.