A pandémia miatt idén másodjára rendezték meg szeptemberben Magyarországon az egyetlen, kifejezetten a film képi világát előtérbe helyező Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivált. Az előző évekhez hasonlóan szép számmal (418) neveztek mind magyar, mind külföldi alkotók vegyesen nagyjáték-, rövid-, illetve kísérleti filmeket. Az előválogató zsűri ezt a mezőnyt szűkítette le összesen 41 versenyfilmre, továbbá olyan megtekintésre érdemesnek talált művekre, melyek az OFF-programban kaptak helyet. 

 

Így vetítették A feltalálót, mely a Béres csepp történetét meséli el, Gothár Péter régóta várt rendezői visszatérését (Hét kis véletlen), valamint a Magyar Mozgókép Fesztivál fődíját elnyerő Hasadékot. Azonban nemcsak kurrens alkotások, hanem olyan, a magyar filmtörténetet meghatározó klasszikusokat is műsorra tűztek, mint Bereményi Géza Eldorádója vagy az „Új Budapesti Tizenkettőbe” beválasztott A kis Valentinó. A két választás nem véletlen: már a fesztivál előtt kihirdették, hogy az idei életműdíjat az a Kardos Sándor kapja, aki az említett filmek operatőri munkájáért felelős. Azok sem szomorkodhattak, akik a szabadtéri mozizást részesítették előnyben, hiszen a Móra Ferenc Parkban kihelyezett vásznon megelevenedett az 1989-es rendszerváltást tematizáló Moszkva tér, illetve az időtlen, generációk gyerekkorát meghatározó Szaffi. Nem csak a vásznon kapott érvényt a vizuális megvalósítás: a Laluz Visuals fényfestése ünneplőbe öltöztette a Belvárosi Mozi belső és külső homlokztatát. 

 

Míg tavaly a Hab című romantikus komédia, 2021-ben Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem története nyitotta a fesztiválprogramot. A nagyszabású, nemzetközi koprodukcióban készült Füst Milán-adaptációt presztízsének megfelelően teltház és hosszú taps fogadta, a vetítés után a nézők a rendező és a látványtervező (Láng Imola) gondolatait hallgathatták meg az előadás utáni közönségtalálkozón Sághy Miklós moderálása mellett. Azonban nem csak a nyitónapon képviseltette magát a szakma: számos operatőrrel és rendezővel találkozhatott a közönség a négy nap alatt, a beszélgetéseken keresztül pedig a néző betekintést nyerhetett a filmkészítés kulisszáiba. Minden délelőtt változatos workshopok várták az érdeklődőket olyan témákban, mint az Origo filmstúdió szerepe a magyar filmiparban, vagy a Makói Videóműhely működése. Innen került ki többek között az a Balázs István Balázs is, aki egy éve Casting című rövidfilmjével a kritikusi és a legjobb fiatal operatőrnek járó díjakat vihette haza. 

 

Már a negyedik fesztiválon megfigyelhető volt, hogy számos spanyol nyelvű pályamű nyerte el az előválogató zsűri tetszését. Ez a trend az ötödik fesztiválra csak erősödött: a tizenegy bejutott nagyjátékfilm között négy mexikói, egy spanyol és egy perui alkotást találunk. A kisjátékfilmek között az említett nemzeteken túl Kolumbia és Ecuador egy-egy filmmel tovább erősíti a fesztivál kulturális sokszínűségét. Természetesen Európa (szlovén, lengyel, francia és holland beadványokkal), illetve Magyarország sem tekinthető alulreprezentáltnak a maga hét versenyfilmjével.

 

Az idei fesztivál összességében eklektikusnak mondható tematikáját és formanyelvét tekintve egyaránt. Az emberi kapcsolatok legkülönbözőbb dimenzióiba engednek betekintést mind a kis-, mind a nagyjátékfilmek: találkozhatunk a szülői lét viszontagságaival (Bosszú, Békeidő, Fűzfa), a testvéri szeretet mélyebb kiteljesedésével (Ana’s Desire) vagy szokatlan barátságok szövődésével (Armugan). Számos film jelöli ki témájának az ember és a természet viszonyát (Blue Frontier), a vidék (Armugan, Fűzfa), illetve a marginális közösségek ábrázolását (Club Internacional Aguerridos) is. Emellett a fesztivál – névadójához hűen – az operatőri víziók széles skáláját vonultatja fel a statikus kamerától a szabadon kalandozóig, a térfigyelő kamerától a kézikameráig, a dokumentarista stílustól az animációig. 

 

Kétségkívül a mezőny legmegosztóbb darabja a Club Internacional Aguerridos, amely egy mexikói banda mindennapjait dolgozza fel áldokumentarista stílusban. A történetvezetésre és a karakterépítésre is jellemző a fragmentáltság: látszólag a film – akár csak a Memento – a végéről kezdődik és az elejénél végződik, azonban a kihagyásos szerkesztés miatt nem alakul ki egybefüggő narratíva. Az alkotás inkább az atmoszférateremtést helyezi a középpontba, mely a mexikói alvilág legmélyebb bugyrait igyekszik feltárni, viszont az explicit, szexualitást és erőszakot ábrázoló jelenetek sokasága inkább tűnik öncélú polgárpukkasztásnak, mintsem hiteles korrajznak. A C.I.A-ban a statikus beállítások és a szabadon mozgó, kézikamerás szegmensek szervezik a film képi világát, ám utóbbiak túlságosan hektikusak: a néző nem képes követni sem térben, sem időben az események alakulását. Ugyan fontos kérdéseket boncolgat Leandro Cordova rendező, a film nem képes felnőni a téma komolyságához. 

 

A C.I.A-val ellentétben mind témájával, mind megvalósításával kiemelkedik a 2020-as, szintén mexikói Ana’s Desire. Emilio Santoyo filmjében egy testvérek közötti szerelmi viszony adja a történet vázát, a szokatlannak tűnő alapfelvetés azonban már az első percektől rabul ejti nézőjét, a két karakter közötti vibrálás a történet előrehaladtával tarthatatlanná válik. Az Ana’s Desire ereje mégis a részletekben rejlik: a színészek finom gesztusai fokozatosan építik fel a film végi katarzist, nyitott befejezése pedig napokig gondolkodásra készteti nézőjét. Emellett a fesztivál szellemiségéhez illeszkedve a film képileg is unikális (az operatőri munkáért Flavia Martinez felelt); az utolsó snittben használt archív felvételek megvalósítása kivételes kreativitásról tesz tanúbizonyságot.

 

A legjobb nagyjátékfilmnek járó díjat elnyerő Bosszú műfaját tekintve lassú folyású kamaradráma. Martijn egy mexikói kisvárosban éli mindennapjait a fia elvesztése után, akinek vélelmezett gyilkosát szabadlábra helyezik. Az egy napot felölelő történet az első órában hétköznapi helyzeteken keresztül ismerteti meg karakterét, akinek belső vívódása folyamatos feszültségben tartja közönségét. A film talán hosszabbra nyújtja expozícióját, mint az indokolt lenne, ám Martijn Kuiper játéka, továbbá a kisváros közegének körültekintő ábrázolása emlékezetessé teszi Rodrigo Fiallega rendezői debütálását.

 

Érdemes kiemelni a Zsigmond Vilmos-díjat elhódító Portré a lángoló fiatal lányról című francia alkotást, amely már rengeteg nemzetközi fesztiválon mérettette meg magát (BAFTA, Cannes-i Filmfesztivál, Golden Globe, TIFF stb.). A 18. század végén játszódó film két nő viszonyát festi mesterien a vászonra: ahogy Marianne egyre közelebb kerül a portré elkészítéséhez, úgy fűzik egyre erősebb érzelmek Héloïse-hoz. Szinte minden elemében elementáris erejű film, mégis éppen abban a legerősebb, ami a fesztiválon is a legfontosabb: Claire Mathon felejthetetlen operatőri munkájában.

 

A Szabó Gábor által vezetett fesztiválzsűri négy magyar vonatkozású filmet részesített elismerésben: Bántó Csaba a Békeidő után a kritikusi, valamint a legjobb fiatal operatőrnek járó díjakkal gazdagodott; a Mónika nem akar a földön járni a legjobb kisjátékfilm, míg a Még emlékszem című, animációt és valós képeket ötvöző alkotás a legjobb kísérleti film díját vihette haza. Ami biztos: jövőre is lesz Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, mely évről évre egyre magasabb minőségű filmekkel csábítja a nézőket az egyik legszebb magyarországi filmszínházba.