Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TALÁLT KINCSEK VESZPRÉMBŐL

A TÁNC fesztiválja 2021, Veszprém
2021. szept. 28.
Másfél éves kényszerszünet után végre újra együtt fesztiválozhatott a táncot szerető, és azzal ismerkedni vágyó közönség Veszprémben, ahol a TÁNC XXIII. Nemzetközi Kortárs Fesztiválját rendezték. BÁLINT ORSOLYA BESZÁMOLÓJA.
Továbbra is a Pannon Várszínház szervezi a huszonhárom évvel ezelőtt Vándorfi László rendező, színházigazgató és Krámer György balettművész, koreográfus által életre hívott fesztivált, amely az egyik legrangosabb vidéki tánceseménnyé nőtt. 2019-ben Horváth Csaba, a Forte Társulat alapítója, számos táncos és színházi díjjal elismert koreográfus-rendező vette át a fesztivál vezetését, de a pandémiás lezárások miatt csak most debütálhatott első, egyszerre innovatív és meggyőző válogatásával. 
 
Szegedi Kortárs Balett: The Black Paintings/Blue. Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
Szegedi Kortárs Balett: The Black Paintings/Blue. Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
A megújult, számos összművészeti programmal (köztük fényinstallációval, filmvetítésekkel és egy családi nappal) kiegészült fesztivál európai viszonylatban is erősnek számítana, hazai keretek közt pedig a közönségépítésben már jóval előrébb tartó, nagy múltú fővárosi fesztiválokkal vetekszik. Előnye még, hogy helyszíneit és időtartamát tekintve koncentráltabb, már emiatt is intenzívebb a fesztiválhangulat és minden kicsit emberibb léptékű, személyesebb is, mint a fővárosban. A fiatal, kísérletező alkotóknak éppúgy teret és színpadot adott, mint a rangos társulatoknak, melyek neve hívószó a már picit is táncképzett közönség számára, így ők rendre telt ház előtt is léptek fel. 
 
Még a legrutinosabb táncosok is kissé megszeppenve álltak minden tapsrendnél, olyan bőkezűen jutalmazta őket a közönség: minden előadáson érezhető volt az extra energia és odaadás, amit az adott a táncosoknak, hogy végre újra színpadon és nézők előtt léphettek fel. A táncprodukciók közül több is a pandémia előtt debütált, alig volt lehetőség az újrajátszásukra, sorsuk pedig továbbra is függőben marad, mert nem tudni, mikor zárnak be esetleg újra a színházak. Ez is benne volt a levegőben, és a színházszerető emberek, akikben valószínűleg az átlagosnál nagyobb az empátia, átérzik az előadóművészek továbbra is nehéz, kiszolgáltatott helyzetét.
 
Szegedi Kortárs Balett: The Black Paintings/Blue. Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
Szegedi Kortárs Balett: The Black Paintings/Blue. Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
A Szegedi Kortárs Balett dupla estjével csöppentem bele a fesztiválba, feszengve ülve végig az előadásokat. Az első darabot a holland Nanine Linning vendégkoreográfus készítette, a társulattal egy korábbi, 2015-ös munkáját továbbgondolva. A halála előtt mentálisan összeroppant Goya horrorisztikus, tébolyában a saját szobája falaira festett utolsó festményei ihlették a The Black Paintings koreográfiáját, amelynek a koreográfus által tervezett jelmezeiért Lady Gaga biztos sokezer dollárt fizetne. De ahhoz, hogy a darab ne váljon pózokban tobzódó popkoncertté, ráadásul Arvo Pärt zenéjére, jóval több gondolatiság kellett volna, mint „a klasszikus világosság és sötétség közti harc története” és „a küzdelem, ahogy fényt és reményt keresünk a krízis, zsarnokság és kétségbeesés idejében.” Ezt Richard Clayderman Greatest Hits-jére is elő lehet adni, és nyugodtan lehet belőle kungfu- vagy szuperhősfilmet is forgatni. 
 
Juronics Tamás pandémia alatt készített, a járvány lélektani hatásait a tánc nyelvén boncolgató koreográfiája, a BLUE, a pózok közt több mozgással, látványos csoportjelenetekkel, és legfőképp a kék színnel operált, egy táncos kifestő meditatív filozofikusságával. Mivel ez itt nem kritika, hanem fesztiválbeszámoló, ahol fontos tendenciákról azért szót lehet ejteni, a kortárs balett (és itt nem Wayne McGregorra vagy Crystal Pite-ra célzok) jó ideje válságba került (ahogy egyébként az úgynevezett kortárs néptánc is), saját formanyelvén nem igazán tud releváns és időszerű gondolatokat megfogalmazni, sem megtermékenyítő külső hatásokat beengedni. 
 
Mészáros Máté: A távolság mechanikája. Fotó: Balogh Attila
Mészáros Máté: A távolság mechanikája. Fotó: Balogh Attila
A hasonló gondolkodású külföldi koreográfusok inkább csak megerősítve tükrözik vissza a műfaj hendikepjeit, átmenetileg még így is felpezsdítik egy társulat hétköznapjait. Az alkalmazott művészekként foglalkoztatott táncosoknak nem marad más, minthogy a már említett pózokban próbálják demonstrálni virtuozitásukat és nélkülözhetetetlenségüket. Közben lassan minden állóspárga és arabeszk is pózzá válik, de nem a balettpóz értelmében. Ezekből bármikor össze lehet legózni egy előadást, amiből a nézők még talán úgy is érzik, kapnak valamit, főleg ha látványos a jelmez és szépséges a zene. A veszprémi közönség soraiban ülő kamaszokkal különösen együttéreztem, megérteném, ha ezek után sommás véleményük lenne a táncról, és magamban reménykedtem, hogy a szüleik a részvételi performatív sétára is elhozzák őket, amit Mészáros Máté A távolság mechanikája című előadásának (erről lásd még korábbi cikkünket itt – a szerk.) társprogramjaként a délutáni és az esti előadások közötti szünetekben tartott. 
 
Ez volt a fesztivál egyik legizgalmasabb, a közönség és a veszprémi járókelők számára is leglátványosabb programja, ami népszerűségét annak is köszönhette, hogy a koreográfus kész volt bárkit az utcáról is bevonni a feladatokba. Házaspárok, barátok, egész családok jöttek el a sétára, amin az egyszerű mozgásos gyakorlatok (megtartás, emelés stb.) mechanikai rejtelmeibe kaptunk bevezetést, és pár percre úgy érezhettük magunkat, mint Baby a Dirty Dancingben a híres emelésnél, vagy Rose a Titanic tatján, mikor széttárja karjait a naplementében. Annyira élveztem ezt a programot, a közben spontán létrejövő emberi kontaktusokat, hogy másnap is részt vettem rajta. Nagy becsben őrzöm a Mészáros Máté által kidolgozott gyakorlatsort tartalmazó (Fischer Balázs pompás grafikáival illusztrált) kis könyvecskét, amit itthon a nappaliban is végigcsináltunk, és amit a hároméves gyerekem épp ugyanannyira élvezett, mint a tizenhét – azóta is kétnaponta nyúznak, hogy „táncoljunk!” 
 
Laura Arend: Anna. Fotók: Thomas Badreau
Laura Arend: Anna. Fotók: Thomas Badreau
Szakmai szemmel nézve a jelenséget, az angol mondást tudnám felhozni: „simplicity is complicated,” ami a magyar „nemes egyszerűség” árnyaltabb verziója. Benne van a mozdulatok szépségére, finomságára való rácsodálkozás öröme, a saját testünkbe való megérkezés meghittsége, az „én is meg tudom csinálni” büszkesége, aztán a „jó, hát ez nem is olyan egyszerű” felismerése, miközben a különleges, majdnem egyenrangú helyzetben (azért csak majdnem, mert közülünk csak a művész dolgozik hivatásszerűen a testével) kölcsönös elismerés és mély bizalom ébred egymás iránt az alkotóművész-koreográfus, illetve az ő segítségével a saját határaikon átlépni kész laikusok között. Lehet, hogy ez már költői túlzás, és egyszerűen csak mindenki élvezte a játékot, emellett ki voltunk éhezve az érintésre, miután a távolságtartás önfegyelme a sejtjeinkbe rögzült, és olyanok voltunk, mint a tanítás végén az iskolaudvarra kiszabaduló gyerekek. 
 
Az első séta kicsit olyan volt, mint egy futószakkör, úgy szeltük át a várost az Agorától a Hangvilláig, hogy közben csak pillanatképek maradtak meg Veszprém sokszínűségéből, míg a vasútállomáshoz közeli lakótelepekről a kertvároson át elértünk az óvárosba. A második séta a Hangvilla melletti téren már lehetővé tette, hogy a körülöttünk lévő városi környezettel is kapcsolatba kerüljünk, a térbútorokra felmásszunk, többször cseréljünk párt, és a résztvevőkből miniatűr közösség alakuljon ki. Páran még utána is ott maradtunk, beszélgetni kezdtünk, majd együtt megnéztük a Grecsó fivérek Többet magunkról című, roppant élvezetes irodalmi táncestjét, elérhetőséget cseréltünk, és most is tartjuk a kapcsolatot. Ilyet egyetlen másik program sem tudott, bár minden előadás előtt és után volt lehetőség az ismerkedésre, és a művészek többsége elérhető volt, bárki odamehetett hozzájuk, többen éltek is a lehetőséggel. A művészek számára is sokat adhatott ez a barátságos érdeklődés, a közvetlen visszajelzés, a veszprémiekből áradó vendégszeretet és nyitottság. Beleértve a szervezőket, de minden egyes vendéglátóst, járókelőt, buszvezetőt is, akiket leszólítottam, mikor a pici, sűrűn futó utcáktól megbolondult a Google térkép, ezért a négy nap alatt számos spontán városnézésben lehetett részem. Nem bántam, ez csak akkor vált stresszessé, ha emiatt a kezdés előtti percben estem be egy előadásra. 
 
Laura Arend: Anna. Fotók: Thomas Badreau
Laura Arend: Anna. Fotók: Thomas Badreau
A fesztivál nemzetközi napján két ilyen eset is történt, és mindkét előadást vétek lett volna elmulasztani. A pandémiás szabályok miatt két relatíve kicsi és fiatal, a műfajt megújítani és önmagukat kifejezni vágyó, izgalmas ambíciókkal teli alkotókból álló társulatot hívtak meg, aminél jobb nem is történhetett volna. A francia Laboration Art Company-t Laura Arend koreográfus alapította, aki a Lyoni tánckonzervatórium után a New York-i Merce Cunningham stúdióban és a legendás Judson Church közösségében tanult és alkotott, majd több éven át Izraelben élt, itt kezdett erősen politikai tematikájú, emellett bámulatosan intenzív fizikalitású darabokat készíteni. ANNA című duettjében öt inspiráló, saját kora és az utókor által is meglehetősen méltatlanul kezelt nőalakot idéz meg a színpadon. Ők az osztrák Lise Meitner, a maghasadás elméletét megalapozó első női asztrofizikus; a nácizmus térnyerése ellen tiltakozó, ezért mártírhalált halt német diákforradalmár Sophie Scholl; a szintén német Clärenore Stinnes, az első női autóversenyző, aki körbeutazta a földet (őt már nekem is guglizni kellett), a kortárs tánc úttörője, Pina Bausch; és Clara Schumann, a 19. század legnagyobb női zongoraművésze, akit valószínűleg ma is úgy mutatnának be nálunk, hogy Robert Schumann zeneszerző felesége és nyolc gyermekének édesanyja. 
 
Az expliciten feminista duett bár puritán színpadi térben játszódik, gazdag intellektuális referenciáival, a mozgásminőségek csodálatos rétegzettségével, különleges zeneiségével egy egész utópisztikus univerzumot épített fel előttünk, amelynek végén a Marlene Dietrich előadásában elhangzott, melankolikus Sag Mir Wo Die Blumen Sind? dalra jutottunk el a katarzisig. Még ha nem is tudtuk végig követni a hivatkozásokat, az üzenet átjött, közvetetten még az is, miért „veszélyesek” az elszánt, tehetséges nők a férfiak dominálta kultúránkra.
 
Claudio Stellato: Work. Fotó: Claudia Pejowski
Claudio Stellato: Work. Fotó: Claudia Pejowski
Kétlem, hogy egy ilyen darab nálunk megkapná a létrehozásához szükséges pályázati támogatást, vagy a játszás lehetőségét. Lassan már az is lázadásnak számít, hogy ezekre a nőkre példaképként tekintünk magunk, vagy akár lányaink számára, az illusztris férfi politikusok és holdudvarukban mozgó hírességek által naponta felhozott „a nők maradjanak csak a konyhában” narratíva ellenében. Itthon nagyon kevés alkotóművészünk maradt, akiket még nem tántorítottak el a női agenda képviseletétől, és ezt még hitelesen is tudják közvetíteni. Mindezek tükrében a tény, hogy bátor művészi döntéseknek köszönhetően ez az előadás kicsit a radar alatt bekerült a veszprémi A TÁNC fesztiváljának programjába, már egy miniforradalom, emellett művészi szempontból is ez volt az egyik legerősebb, legcsiszoltabb produkció a programban. 
 
A másik, brutális erejű, a veszprémi Hangvilla nagytermét csaknem lebontó előadás az olasz Claudio Stellato társulatáé volt, őket azért is érdemes megjegyezni, mert ha minden jól megy, érkeznek majd a Trafóba, és valószínűleg azt is átépítik. Stellato igazi reneszánsz ember: táncos, artista, zenész, utcaszínész, mozgáskutató, koreográfus és performer. A cirkusz, a tánc, a fizikai- és a tárgyszínház határain mozogva, a saját eredeti, rengeteg kutatásból kikristályosodott (nonverbális) hibrid nyelvén alkot. Mikor megjelentek a fura állatmaszkokat viselő előadók, majd előkerültek a szögek, a szerszámok, a festék, és a színpad átalakult abszurd, még jobb szóval fantasztikus építési területté, többen lefagytak, talán még a pandémia alatti tömeges lakásfelújítás friss traumái emlékétől. 
 
Claudio Stellato: Work. Fotó: Pierre Rigo. A képek forrása: A TÁNC Fesztiválja
Claudio Stellato: Work. Fotó: Pierre Rigo. A képek forrása: A TÁNC Fesztiválja
Miközben a színpadon folyt a burleszkszerű bontás, falkiverés, szögbeverés és az előadók már úgy megfeszültek a sok munkában, mint rendes szakik soha, egyre többen és egyre hangosabban nevettünk a közönségben. A WORK metaforikus értelemben az alkotófolyamatról és a művészi munkáról mesél, ami sajátos barkácsolás, sok benne a kétkezi munka, a kísérletezés, és vannak fizikális veszélyei is. A szabályai kreatívan hajlíthatók, de minden döntésnek következménye van, néha egy finom ütés is átviszi a plafont, és az együttműködők sokszor egymást is falhoz szegezik. Közben persze felszabadító és roppant élvezetes, csinálni és nézni is, de hajlamosak vagyunk nem munkaként tekinteni rá, ezért vonakodunk anyagilag elismerni a művészetet, miközben szó nélkül kifizetjük a vízszerelőt, és ezért élhet tovább az éhező művész zsenialitásának hamis kultusza. 
 
A fesztiválprogramnak e két utóbbi előadása is azt az élményt adta, mintha váratlanul kincset találtunk volna, de a hazai produkciók közt is számos ilyen akadt, a már említett A távolság mechanikája, emellett számos Lábán-díjas darab, mint a Hodworks Szólókja, Góbi Rita Reptébenje, vagy a fesztivál közönségdíjával, egyben a szakmai zsűri bőkezű elismerésével is jutalmazott Mestermunka, Cuhorka Emese és Molnár Csaba bámulatos Bauhaus-duettje. Említés érdemel Egyed Bea The Dark Night of the Soul című, varázslatos szólója, és a pandémia alatt ígéretes átalakuláson átment Közép-Európa Táncszínház Anton Lachky, brüsszeli szlovák koreográfus által kreált Set Your Mind Free című táncelőadása is, amit októberben a Trafó színpadán is bemutatnak. Ha ezek közül a darabok közül bármelyik feltűnik az egyelőre óvatosan szerveződő műsornaptárakban, érdemes rá jegyet venni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek