Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉLETUTASOK

Collectief Walden: Windstilleven / Placcc Fesztivál 2021
2021. szept. 24.
Az idő urai vagy rabszolgái vagyunk? Nincs ember, legyen mégoly kevéssé filozófus alkat, aki ne tette volna már fel magának a kérdést. A holland Collectief Walden Windstilleven/Szélcsendélet című előadásának magyar adaptációja a 2021-es Placcc Fesztivál keretében minden érzéket célba vesz, úgy ad támpontokat a válaszhoz. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Filozófiai idő nem létezik – közölte Einstein Henri Bergsonnal 1922. április 6-án a Francia Filozófiai Társaságban, megalapozva ezzel egy életre szóló nézeteltérést. Halálukig bizonygatták egymásnak, hogy a másik tévedett. És bár Einstein nyilvánvalóan sokat, talán a pillanatnyilag lehetséges mindent tudta az idő fizikai természetéről, az időben tévelygő magányos vándorként hajlunk rá, hogy Bergsonnak adjunk igazat. A mi gyarló földi tapasztalataink a megélt időre vonatkoznak, arra, amit Bergson szembe állít a mérhető, fizikailag létező idővel. Mérhető? Nos, ezt maga Einstein relativizálta a sebesség függvényében. 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Szerencsére egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy fénysebességre gyorsulva megállítsuk az időt, a változatlan mindenség amúgy is rém unalmas lenne. Arról már nem is beszélve, hogy ha a világban minden változik, sőt, mondhatni, maga a változás a világ lényege, akkor – bármily tiszteletlenül hangozzék is – meg kell kockáztatnunk a feltevést, hogy Einstein is tévedett, amikor a fény terjedését abszolút állandónak tekintette. De ez már nem a mi asztalunk, mi maradjunk a ketyegő óránál, ami ma már dehogy ketyeg, és pláne nem kakukkol: néma fenyegetéssel figyelmeztet rá, hogy késünk, már megint, hogy még mindig nem alszunk, pedig lassan már kelni kell, hogy a határidő lejárt, a posta bezárt, már nem lehet becsekkolni, se jóváírni vagy jóvátenni, mert ütött az utolsó óra.
 
Az idő fizikai mérése persze egyértelműen civilizációs találmány, az ördög műve, boldog természeti népek azt sem tudják, hány évesek és mikor születtek – ha belegondolunk, ennek nincs is jelentősége. A kortárs gondolkodás pláne tagadni igyekszik az idő múlását, és számtalan praktikával él, hogy annak kétségtelen nyomait láthatatlanná tegye. A holland Collectief Walden interaktív előadása viszont kegyetlen: minden érzékünket egyszerre veszi célba, hogy bizonyítsa, a megélt idő, bár úgyszintén relatív, de nagyon is létezik.
 
A helyspecifikus színházban a környezet egyszerre díszlet és főszereplő, a benne mozgó résztvevők csupán instruktorok, akik furcsa, élénk színű egyenruhájukban az idő birodalmának névtelen alkalmazottai. Ők kísérik a vendégeket végig a pályán, amely sorra vonja be az érzékszerveket a speciális tárlat befogadása során. Az előadás eredeti helyszíne egy sziget volt Hollandia északi részén, ahol az idő múlását a szél munkája illusztrálta, innen a cím: Szélcsendélet
 
A Placcc Fesztivál egyik ötletgazdája és koordinátora, Nánay Fanni 2017-ben látta az előadást Terschelling szigetén, azóta volt tehát idő a magyarországi adaptálásra. A Placcc küldetésének megfelelően vérbeli köztéri művészet született nemzetközi együttműködésben, ahol először is a forgatókönyvnek megfelelő magyar helyszín megtalálása jelentette a feladatot, ebben a lépésben Ivanyos Ambrus, a Meetlab társulat egyik alapítótagja segített. 
 
A Népsziget kevésbé látogatott részére, a hajdani vízmű melletti területre esett a választás, ahol a folyó mint metafora értelemszerűen testesíti meg és vizualizálja az idő természetét, de az ártéri erdő pusztuló-éledő növényvilága szintén erős jelképiséggel bír. A helyszín felderítésében, rétegeinek feltárásában a holland művészek segítségére voltak a szakemberekkel és helyi lakókkal folytatott beszélgetések. Az online és személyes találkozók során gyűjtöttek háttértudást urbanisztikai, földrajzi és biológiai szempontból, de az itt élők mindennapi életéről is. 
 
A hollandok a magyar előadás néma szereplői, a magyar előadók viszont – ugyanúgy, ahogy holland kollégáik – nem pusztán színészek, civilben változatos foglalkozási háttérrel rendelkeznek. Nyáry Pál fizikusból lett drámainstruktor, Móser Ádám összehasonlító irodalom szakon végzett, mielőtt a zene mellett kötelezte el magát, Milovits Hanna és Borsos Luca az eladóművészet speciális területeit, a színházi társasjátékot, illetve a mozgásalapú részvételiséget kutatják. 
 
A díszletet a Műegyetem Építészmérnöki Karának Rajzi Tanszékén Lassu Péter tanársegéd irányításával féléves munka keretében tervezték hallgatói csoportok; az öt pályamunkából a holland művészekkel közösen kiválasztottak egyet, amelyet 2020 nyarán legyártottak, és ősszel önálló installációként ki is állítottak. A síkba kiteríthető rózsaszín kabin mellett a Dunaparton fénylő gömb, az ártéri erdőben vízbe enyésző, karókkal kitűzött idővonal, a jól megválasztott topográfia egytől egyig szerves részei az idő-élmény téri adaptálásának. 
 
4500 másodperc, időmérő eszközök nélkül, kint a természetben, és ebből ki tudja mennyi időt egy sötét dobozba zárva töltünk, harmonikaszó mellett. Kísérőink élénk, egyszínű vászon öltönye a nem túl távoli múltban elképzelt távoli jövő falanszter-vízióját idézi némiképp, ami lehetne akár a most is, vagy egy eljövendő most, egy a sok most közül, amit az előadás elénk tár, orrunk alá dörgöl, arcunkba tol. Nem tolakodóan, de kikerülhetetlenül. Senki sem fordíthatja el a fejét, rafináltan megkomponált tablót, vagy inkább montázst kapunk az idő természetéről, amely minden érzékszervünket célba veszi. 
 
Tudományos elmék számára a modern fizika törvényeit magyarázó előadás, harmonikaszó a fülnek, a camera obscura illúziója a csodára vágyóknak, költői emlékezés Proust nyomán az irodalmi csemegékre áhítozóknak, barangolás az ártéri erdőben életkor szerint idővonalba fejlődve azoknak, akik csak a szemüknek hisznek – mindenki megtalálja, megkapja azt az élményt, melyen keresztül számára az elvont filozófiai fogalom, az IDŐ befogadhatóvá válhat. Nem csak befogadhatóvá, de megélt tapasztalattá. 
 
A képek forrása: Placcc Fesztivál
A képek forrása: Placcc Fesztivál
Mert bár nem túl kellemes az idővonal végén ácsorogni, de kárpótol az odáig vezető út, ahogy sorra ellépdelünk fiatalabb társaink mellett, és arcukba nézve rögzítjük a stációkat, amelyek már mind mögöttünk vannak, ami már mind a mienk. Tudni, hogy a sor folytatódik, és előbb-utóbb mindenki elúszik a folyóval. A fejünkön zajvédő fülhallgató, csak befelé figyelhetünk; az instruktor némán fejti fel a sort a legfiatalabbal kezdve, így a folyamat megfordul, most ők vonulnak végig a jövőjüket mutató stációk előtt. 
 
És végül a tanulság, a nagyobb nyomaték kedvéért párhuzamosan skandált monológgal: „Semmi sem tart örökké. És miért olyan nehéz ez néha?… Az elengedés annyit tesz, hogy hagyjuk, hogy rezonáljon bennünk mindaz, ami volt, miközben továbblépünk. A kitartás pedig annyit tesz, hogy bár továbblépünk, mindaz, ami volt, örökre visszhangzik bennünk.” Visszhangzik, akár csak ez az előadás.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek