Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZABÁLYOS LEÉPÜLÉS

Hubert Selby jr – Németh Nikolett: Rekviem egy álomért / Budaörsi Latinovits Színház
2021. szept. 12.
A drog öl. Nem pillanatok alatt, hanem fokozatosan, módszeresen elpusztítva a személyiséget. Függetlenül attól, hogy mennyire erős a személyiség, és attól is, hogy miért ragaszkodik a drogokhoz. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Némiképp leegyszerűsítve ez az üzenete Hubert Selby kultuszregényének. Négy főszereplője fokozatosan válik a tudatmódosító szerek rabjává, s fordul ki önmagából, veszít el mindent. Ám ez a „minden” egyiküknél sem jelent tág tartományt: a három fiatal főszereplő, a szüntelen egzisztenciális nehézségekkel küzdő, dolgozni nemigen akaró, sodródó fiúk, illetve a szülei által anyagilag támogatott, művészi ambíciókat dédelgető, de önmegvalósításra képtelen lány máról holnapra élnek, nem találják helyüket a világban. Az egyik fiú, Harry édesanyja pedig a magány elől előbb a televízió képernyőjének szüntelen bámulásába menekül, majd miután egy telefonbetyárnak „köszönhetően” azt hiszi, ő is benne lehet a tévében, fogyasztótabletták rabjává válik. 
 

Selby antihőseinek eleve kevés esélyük van arra, hogy értelmes életet éljenek, ám a drog még méltóságuktól, fizikumuktól, szellemi képességeiktől is megfosztja őket. Történetüket nehéz volna eredetinek mondani; a regény művészi sikerének oka aligha a cselekmény vagy a karakterek újszerűségében keresendő, hanem részint abban a kérlelhetetlen következetességben, ahogy a szerző a leépülés folyamatát megírja, részint pedig Selby különleges írásművészetében. 
 
A regény nyelve ugyanis valósággal kilép saját medréből; a módosult tudatállapot, illetve a fizikai szenvedések leírásánál hosszú, parttalannak ható mondatok kanyarognak, helyenként elmarad a központozás, a szavak áramlása mintha követné az inkonzisztenssé váló gondolatok és víziók halmozódását, az olvasó valósággal azt érzi, hogy a szereplők elmosódó tudatában mászkál. 
 
Hasonló érzést kelt Darren Aronofsky regényből készült kultfilmje is, amely eredeti filmnyelvi eszközökkel, virtuóz képekkel, vágásokkal ütközteti a mind őrültebb víziókat és a mind könyörtelenebb fizikai leépülést. A Budaörsi Latinovits Színház Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezte bemutatója azonban nem próbál olyan színházi nyelvet találni, amellyel ez az érzés, illetve a Selby-féle írástechnika visszaadható volna. Voltaképpen azt veszi át, azt adaptálja színpadra a regényből, ami talán a legkevésbé érdekes benne: a cselekményét.
 
Takács Katalin az előadásban
Takács Katalin az előadásban
A színpadi változat írója, Németh Nikolett a csomópontokat jó érzékkel meghatározva, precízen fogja össze a történetet. Ahol szükséges, kerekít, egyszerűsít, pontosan méri ki az egyes cselekményszálak arányait, elhagyja azt, ami színpadon nemigen jeleníthető meg, kiemeli a fordulópontokat és az elkerülhetetlen vég felé görgeti a cselekményt. A szövegkönyv rövid jelenetek viszonylag gyors egymásutánjára épül, amelyek gyors és gyakori váltásokat igényelnek. Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezése így stilizált térben játszódik, amelynek egyes elemei (fotel, matrac, mosdótál stb.) szimbolikusan jelenítik meg a szereplők életterét, miközben a rideg falak, a firkák, a szűrt fények atmoszférikusan jellemzik e világ szűkösségét, sivárságát (látvány: Sokorai Attila). Az egyes cselekményszálak gyakran párhuzamosan peregnek, az előző/következő jelenetek szereplői is a színen vannak (némán, félhomályban, saját életterükben), így egy fény- vagy fókuszváltással lépünk át egyik jelenetből a másikba anélkül, hogy megtörne a játék ritmusa. 
 
A stilizálás része az is, hogy a négy főszerepen kívül minden további szerepet ugyanaz a színész (Ilyés Róbert) játszik. Maga a játékmód azonban alapvetően realista. A színészek néhány jellemző vonást hangsúlyozva az első jelenetekben felskiccelik az alapkaraktereket, majd fokozatosan juttatják el őket a szétesés, a lepusztulás fázisaiba. (Bár a két felvonás között azért elég éles a váltás; a szereplők mentális és fizikai állapota a második felvonástól rosszabbodik látványosan.) Ezt valamennyien precízen, átgondoltan és átélten teszik. 
 
Fröhlich Kristóf és Böröndi Bence
Fröhlich Kristóf és Böröndi Bence
Takács Katalin alakítása az első jelenetekben Sara Goldfarb magányára, szeretetéhségére helyezi a hangsúlyt, megteremtve az idősödő nő instabil érzelmi állapotának alapjait. A továbbiakban ezt az állapotot mélyíti a valóságtól való menekülés, illetve a tabletták okozta pillanatnyi örömérzet és súlyosbodó zavarodottság megmutatásával. Az utolsó jelenetek agyongyógyszerezett, elektrosokkolt asszonya már semmilyen kapcsolatot nem tart a valósággal – de az élettel sem. 
 
Fröhlich Kristóf (Harry) a jó szándékú, de helyét nem találó, sodródó, a bűn útjára lépő fiú klasszikus sémáját főként a játék elején képes megtölteni egyéni színekkel. És érzékeltetni tudja azt az erős érzelmi kötődést, amellyel – a látszat ellenére – a fiút az anyjához fűzi. Nagy Katica kissé hűvös, mindent felülről néző lánynak mutatja Mariont, akinek kívülálló attitűdje még akkor is megmarad valamelyest, amikor a drog rabságában fokozatosan elveszti méltóságát. Kapcsolata Harryval inkább alkalom szülte összekapaszkodásnak, semmint valódi, mély érzelemnek látszik. Tyrone alakja a színpadi adaptációban valamelyest háttérbe szorul (a regényben is vázlatos személyes szála eltűnik, a maffiaháborúkról, amelyeknek közvetlen szemlélője, csak hallomásból értesülünk), így Böröndi Bencének leginkább arra van módja, hogy a bizalmas barát és a bűnbe húzó rossz szellem kliséiből állítsa elő a másik két fiatallal párhuzamosan sodródó és elbukó karaktert.
 
Ilyés Róbert és Takács Katalin. A képek forrása: Budaörsi Latinovits Színház
Ilyés Róbert és Takács Katalin. A képek forrása: Budaörsi Latinovits Színház
Nem színészi probléma, hanem a történet sajátossága, hogy a szellemi-fizikai leépülés stációi nem ábrázolhatóak túl változatosan, így a szereplők – különösen a fizikai szétesés megjelenítésekor – hasonló eszközöket alkalmaznak. Ami meglehetősen monotonná teszi az amúgy is kissé elnyúló, az utolsó harmadára helyenként ritmusát is vesztő előadást. E problémák alighanem magára a kiindulópontra vezethetők vissza, vagyis arra, hogy nem történik alkotói kísérlet a regény különleges világának, nyelvének színpadra ültetésére. A szükségszerű kompromisszumokkal (így a színpadi naturalizmus határaival) küzdő realisztikus ábrázolás pedig nem tudja átütővé tenni a sablonos cselekményt. 
 
A korrekt szakmai színvonalon megvalósított bemutató így is hatással lehet arra, akit a jobb sorsra értelmes életek pusztulásának története önmagában is megragad. Akinél az érzékenységi küszöböt hasonló témájú alkotások magasabbra srófolták, az – hozzám hasonlóan – vélhetően mind egykedvűbben nézi majd az elvékonyodó cselekményű történet elhúzódó prezentálását.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek