Schwechtje Mihály neve ismerősen csenghet a nézőknek, hiszen a Jurányiban 2019-ben bemutatott Az örökség című darabnak is ő volt az író-rendezője, a legtöbben mégis a Terápia című sorozat és a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című film rendezőjeként ismerhetik. Filmes alkotó, aki színházi munkáiba is bele-belecsempészi a film formanyelvi megoldásait. Nincs ez másképp új előadásában, a Hajtűkanyar Autósiskolában sem.
 Hajdu Szabolcs az előadásban |
A történet középpontjában Polgár Júlia (Mari Dorottya) áll, aki harcos aktivistaként fel akarja jelenteni autósiskolai oktatóját, Lehelt (Egger Géza) és a forgalmi vizsga vizsgabiztosát, Róbertet (Szabó Domokos), miután azok kenőpénzt akarnak kicsikarni tőle. Fontos szereplő továbbá Gábor (Hajdu Szabolcs), aki a Szabad Európa Mozgalom élén próbál tenni a változásért, és idővel a változás eszközeként használja fel Julit. Miután Juli perrel fenyegeti az oktatót és a vizsgabiztost, Lehel súlyos lépésre szánja el magát. Az alpesi álmokat dédelgető nyomozónak (Hajdu Szabolcs) kellene megoldani az ügyet, de nem szakad bele a munkába. A közvélemény a belügyminiszter bosszújaként kezdi el kezelni az eseményeket, mivel Juli egy tüntetésen ellene és korrupciós ügyei ellen szólalt fel. Gábor ezt a narratívát felhasználva buktatná meg a kormányt.
A történet erős csavarokkal operál, azonban ezek a csavarok nem tudják dinamizálni az előadást a jelenetszövés technikája miatt. Minden jelenet sötétben kezdődik és úgy is ér véget. Mintha a rendező a filmes vágások helyét próbálná megteremteni, kevés sikerrel, hiszen ez nem film. Ez a technika csak széttagolja az egyébként a ritmikusság lehetőségét magában hordozó előadás lendületét. A történetben szereplő karakterek sematikusak: a korrupt vizsgabiztos, a pszichopata oktató, a naiv aktivista, a nemtörődöm nyomozó történetei szépen fonódnak egymásba, de igazi mélységet nem kapnak.
 Egger Géza és Mari Dorottya |
Nem is biztos, hogy ez cél egy fekete komédiában, de mindenesetre érezhető az előadás szándéka, hogy állítson valamit a fennálló társadalmi és politikai rendszerről. Ehhez az iróniát és a groteszk humort hívja segítségül. A tüntetéseken elhangzó esetlen beszédek; a neurotikus, nőgyűlölő oktató; a mozgalom kétségbeesett, elvtelen változtatási céljai mind arra törekszenek, hogy görbe tükröt tartsanak a jelen eseményeinek. Attól tartok azonban, hogy az előadás nem jut tovább a probléma gúnyos felmutatásánál. Érdemi állítást nem fogalmaz meg a fennálló helyzettel kapcsolatban, hacsak annyit nem, hogy igen, ez van az országunkban, és ez nevetséges.
A színészi játék tökéletesen belesimul a fekete komédia műfaji követelményeibe. Pálya Pompónia kiegészítő karakterei pontosak, jó humorérzékkel megformált karakterek. Szabó Domokos vizsgabiztosában ott van a lehetőség a jóra, a megtisztulásra, szándékai és motivációi érthetők, átélhetők. Talán az egyetlen karakter, akivel igazán lehet azonosulni és párhuzamokat vonni saját életünkkel. Mari Dorottya aktivistája a végletekig naiv, valódi hittel hisz az általa képviselt ügyben. Egger Géza pszichopata oktatója kellőképpen nevetséges és ijesztő, mégis egysíkúvá, statikussá válik az előadás előrehaladtával. Hajdu Szabolcs értelmiségi mozgalomvezére szépen megrajzolt, hiteles figura, megnyilvánulásai életszagúak. Másik szerepe inkább egy gegnek tekinthető: az életunt nyomozó klisészerű ábrázolása (Columbo-féle ballonkabát, az utolsó nagy ügy narratívája, a sejtelmes-füstös hang) komikus hatást kelt.
 Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos és Mari Dorottya az előadásban. Fotók: Gulyás Dóra. A képek forrása: Jurányi Ház |
Az előadás hemzseg a filmes megoldásoktól: ilyen a vizsgabiztos narrátori szerepbe való helyezése, aki belső gondolatait kihangosítva vezeti végig a nézőt a történeten. A díszlet letisztultsága a vetítéseknek biztosít teret, ezek azonban legtöbbször nem adnak többletjelentést az eseményeknek, csak és kizárólag ábrázoló szerepük van (az autósiskolában játszódó jeleneteknél egy autósiskolát láthatunk a vásznon, a pincében zajló jelenetnél egy pincét, és így tovább). Üdítően hat, amikor kilép a vetítés az illusztráló jellegből. Ilyen például az osztrák Alpokba vágyó nyomozó hózentrógeres megjelenése a vetítés által mutatott tükörképben. A filmes formanyelvet erősítik a jelenetváltásoknál megjelenő feliratok is, amelyek mindig segítenek abban, hogy éppen hol játszódik egy-egy jelenet; valamint az előadás hangzásvilága is: a zenei anyag erősen filmzeneszerű, az effektek a hangulatfestés eszközéül szolgálnak. Az előadás sztenderd filmhosszúságú: másfél óra, amely azonban nem igazán áll jól neki. A jelenetek közötti átállások, a karakterek statikussága, a filmes dramaturgia igencsak megnehezíti a befogadást. Hosszúnak, elnyújtottnak tűnnek a jelenetek, többször volt az az érzésem, hogy az előadás már lezárult, de még újabb jelenetek következtek.
Az előadás egyvalamit mégis tökéletesen ábrázol: azt, hogy a korrupció mindannyiunkat érint valamilyen formában, az ország belügyminiszterétől a fiatal aktivistáig. Természetesen nem ugyanolyan mértékben, de így vagy úgy, mindannyiunk életének részét képezi a korrupció. A kérdés csak az, engedünk-e a kísértésnek, és átadjuk-e magunkat egy korrupt rendszer korrupt működésének?