A Találkozások Tehetségprogram a Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház közös ügye, amely fiatal, pályakezdő rendezőknek ad lehetőséget kétszereplős darabok bemutatására. Habár a Harangozó Gyula-díjas Blaskó Borbála nem pályakezdő, a kezdeményezés célkitűzéséhez illeszkedve generációkat hoz össze az általa mozgatott művészek személyében. Azonban nem csupán korosztályi különbségeket láthatunk. Blaskó Pétert és Szilágyi Ágotát a képzőművészként ismert, nyilvánosságot kerülő Blaskó Bence zenéi és hanghatásai kísérik végig a történeten, olykor kisebb karakterek, belső hangok megformálásával.

 

Vakmerő vállalkozás két fővel Peer Gyntöt színpadra vinni még akkor is, ha a címadásból egyértelmű, hogy az alapmű sok változtatáson esett át. Bevallom, számomra talány volt, hogy ennyire kevés szereplő miként fogja tudni megjeleníteni Peer Gynt történetének örvénylő folyását, az egymástól merőben különböző helyszíneket és karaktereket. 

 

A darab struktúráján eszközölt rövidítések és összevonások leginkább Szilágyi Ágotát állítják nehéz színészi feladat elé. A színész olykor gyors egymásutánban formálja meg Aase, Solvejg és a Gomböntő alakjait, szinte percenként más-más viszonyt kialakítva a főhőssel. Ebben segítségére vannak a ránézésre könnyen felölthető, kötényszerű jelmezek (Csiszér Csilla Viola munkái), amelyek egyszerű színekkel és eltérő anyaghasználatukkal egyértelműen elválasztják egymástól a karaktereket. 

 

Nincsen szükség ilyen megoldásra Peer Gynt esetében. Az előadás koncepciója szerint az idős Peer visszatekint életére és számot vet tetteivel, döntéseivel. Blaskó Péter tehát végig ugyanazzal a felnőtt külsővel formálja meg az emlékeiben visszatérő, változó életkorú önmagát. 

 

Szorongató körülményt jelent Peer Gynt számvetésében a Gomböntő, aki – az alapműtől eltérően – már az előadás első negyedében megjelenik, és önmagához való hűtlenséggel vádolja meg a főhőst. Peer felháborodva próbál a múltjában hűséget találni, de szinte minden alkalommal hazugsággal találkozik. 

 

Az előadás egyik kiemelkedő pontja, amikor Peer Gynt a könnyű halálba kíséri édesanyját a számára fiatal kora óta adott kreatív teremtő képzeletet felhasználva. Siegfried híres lova, Grane repíti őket Szent Péter elé, ennek képi megvalósítása pedig a háttérként szolgáló keretre feszített vászonnal, valamint a pár perccel korábban súlyos vontatmányként funkcionáló vörös szánnal egyfajta dramaturgiai csúcspontnak tekinthető. Az anya-fiú viszony fontosságára az előadás vége is ráerősít. Aase ekkor a galérián állva ereszti le hosszú, Szűz Máriát idéző kék fátylát fiára, aki aztán abba burkolózva zárja az előadást.

 

A hangsúlyos anya-fiú viszonyt egészíti ki az apa-fiú kapcsolat, amely a történetben átvitt értelemben, a darab készítőinek személyében azonban konkrétan jelenik meg. Az előadás kezdetén, mikor minden néző elfoglalta a helyét, színpadra lép Blaskó Péter a fiával, Blaskó Bencével. Míg az előbbi a díszletben, buja ágak között, az utóbbi a tér szélén berendezett zenekari részlegen foglal helyet. A következő pillanatban felcsendül az Apám hitte a fiú előadásában, amit az apa egy ideig hallgat, majd a díszlet átrendezésével a teret alkalmassá alakítja az előadás megkezdésére. 

 

Máskor, máshol lényegtelen a készítők személyes viszonyainak az előadás témájához, viszonyrendszeréhez kötése, a Grane esetében mégsem érzem erőltetettnek a párhuzamot. Habár a bemutató izgalmában néhány szövegrészlet helyet cserélt, a varázs mégsem tört meg, és a koncentráció, a közölni akarás, vagy egyszerűen a találkozás szépsége tovább gördítette az előadást. 

 

Blaskó Bence a továbbiakban zömmel csak instrumentálisan kíséri a játékot, de belső hangként, antropomorf tárgyak megjelenítőjeként is megszólal. Ezek, vagyis a gombolyagok, a száraz falevelek, a harmatcseppek és egyéb jelenségek szólamaikban el nem követett tettekkel és ki nem gondolt gondolatokkal vádolják Peert, ahogyan lázadó teremtmények szembesítik hibáival teremtőjüket. Vagy ahogyan egy fiú képes szemrehányást tenni az apjának. Természetesen magánéletről ekkor már szó sincsen, a kapcsolat mégis erős érzelmi töltetet ad a az egyébként filozofikus és elvont jelenetnek. Az előadás pedig ízlésesen játszik a kapcsolódások felhasználásával.

 

Fontos és kiemelendő szerepe van továbbá a díszletnek. A gurulós félkörívlapokba állított faágak segítségével Blaskó Péter könnyen alakítja ki a különböző formájú, ám általában zaklatottságot sugárzó tereket. Mindez pedig egy fahánccsal határolt szabályos körben történik, amelyet Peer csak egészen ritkán lép át.

 

A különböző szintek átjárását a tér bal oldalán elhelyezkedő tükör is segíti. A Gomböntő minden alkalommal ezen keresztül közlekedik, ez felel meg az eredeti mű „általút” képének és ebben szemléli többször önmagát Peer. Világok találkozását láthatjuk tehát, egy irányba mutató, tudatosan alkalmazott szimbólumokkal megtámogatva.

 

Ezen díszletekre és hangkulisszákra pedig magabiztos és látszólag fáradhatatlan színészi játék épül mind Szilágyi Ágota, mind pedig Blaskó Péter részéről. A szöveg ugyan redukálódott, de Áprily Lajos fordítása egy cseppet sem veszített veretességéből, így az előadás rögtön elgáncsolná magát, ha a szavak csupán felszínes megértéssel találkoznának. A két színész azonban minden kihívás ellenére sikerrel jeleníti meg a képek forgatagát és a lassabb, kifeszített pillanatokat is.

 

Az idős Peer számvetésének gondolata mindenestül indokolja a strukturális változtatásokat, mi több, olyan jelentéstöbbletet hordoz, amely valóban új művet teremt. A fiatal Peer Gynt kalandozásai így válnak múltba révedéssé, elmosódó, nehezen körülhatárolható történetfolyammá.

 

Az előadás adatlapja a Bethlen Téri Színház honlapján itt található.