Benedek Szabolcs könyve ritka szórakoztató írás, érdemes elolvasni. Annak is, akinek most igyekeznek a fejébe verni a történelmet, meg annak is, aki már túl van az érettségin, és hangos hahotázás közepette elevenítené fel emlékeit (és rájön közben, talán nincsenek is emlékei, vagy legalábbis megkoptak), esetleg kaján mosollyal von párhuzamot a koronáért folytatott múltbéli ádáz hadakozás és napjaink politikai-hatalmi harcai között.

A Király! – A magyar uralkodók véresen komoly históriája című 300 oldalas könyvben a szerző arra vállalkozott, hogy letehetetlenül érdekfeszítő és szellemes módon meséljen 52 magyar király életről. „Az egyiket megvakították, a másik ellen a saját apja viselt háborút, a harmadikat a felesége nyaggatta, hogy szerezzen már egy nyamvadt koronát, a negyedik a férje helyett is hordta a nadrágot, amíg amaz titkos gyűlésekre járt. Volt köztük alacsony és magas, okos és buta, jó fej és tökfej, tökös magyar és nyápic külföldi – s persze nyápic magyar és tökös külföldi is. Emberek voltak – bár néha túlságosan is, olykor pedig tán nem eléggé. Esendőek, mint mi mindannyian. Bizonyára ők is egy csomó hülyeséget kiposztoltak volna magukról, ha lett volna rá lehetőségük”, írja a kötet fülszövege, és igazat ír. Ilyenek voltak Magyarország uralkodói.

Az alcímben szereplő „véresen komoly” jelző is a valóságra hívja fel a figyelmet, a kis könyvecske a zömmel trónért folytatott egymást követő harcok és viszályok sorozata, és biztosak lehetünk benne, a Netflixen egy-egy epizód végén feltűnne a’Folyt. köv.’ felirat.
A királyok életének legizgalmasabb és legjelentősebb pillanatait pár oldalas portrék jelenítik meg röviden, tömören, ugyanakkor úgy, hogy az anekdotikus sűrítés ne menjen a tudomány rovására.

Nem csak az anekdotikus tömörítés a kötet egyetlen előnye. A szerző sziporkázóan szellemesen játszik a nyelvvel, miközben poénra kihegyezve is sikerül természetesen, minden mesterkéltség nélkül használnia a kortárs ifjúsági nyelvet, és Rejtőt idéző verbális humorral ecsetelni az eseményeket. Az elmúlt több mint ezer év véres, hataloméhes ármányokkal, merényletekkel, háborúkkal, járványokkal és gyilkosságokkal terhes időszakát olykor vaskos, mégis patikamérlegen adagolt humorral mutatja be. Az olvasónak az az érzése, hogy valami szórakoztató ponyvaregényt vagy képregényt lapozgat, az élményt Lakatos István abszolút a szöveghez igazodó karikatúrái teszik tökéletessé. Aki végigolvassa ezt a könyvet, valószínűleg hosszú időre immunitást szerez a nemzetet tépő balsors pátosza ellen. Úgy tűnik, a szerző szándéka éppen az lenne, hogy a nemzethalál gondolatától még érintetlen fiataloknak a rájuk jellemző lazasággal meséljen egyébként figyelemre méltó királyaink érdekes sorsáról, remélve, hogy az olvasó kedvet kap a további elmélyedéshez. „Volt köztük jó és rossz, okos és buta, jó fej és szemétláda, alacsony és magas, sovány és kövér – emberek voltak, emberi tulajdonsággal, érzésekkel és gondolatokkal.” Az ikonokká merevített történelmi alakokról kiderül esendőségük, amit humorral lehet leginkább érzékeltetni anélkül, hogy tevékenységük jelentőségét egy percig is kétségbevonná a szerző.

A vékony kötet nem mentes a tanulságoktól sem: királynak lenni nem életbiztosítás, állandó készenlétet igényel, először meg kell szerezni a hatalmat, ami nem pottyan csak úgy az ember ölébe, pláne, ha nem egyértelmű az örökösödési rend, utána meg kell tartani, és egyik fázis sem mentes az emberáldozattól. Ahogy egy 12. századi bizánci uralkodó, Manuel, Árpád-házi Piroska fia és mint ilyen, Szent László unokája mondta volt állítólag: „A magyaroknál úgyis az a szokás… hogy az a király, aki életben marad!”
Egy király: politikus. A politikusok elsődleges célja, mint azt nap mint nap tapasztaljuk, a hatalom megragadása, és minden áron való megtartása. A harc során a király-politikusok nem válogattak az eszközökben, történelmünk elején pedig ezek az eszközök meglehetősen kegyetlenek voltak, az emberélet nem sokat számított. Ahogy közeledünk a jelenhez, persze egyre kifinomultabbak lesznek a módszerek, de azért a lényeg a hatalom megtartása marad.

A vadulás már „a honfoglalás fedőnév alatt futó katonai akcióval” megkezdődött, amikor Kurszán kende nyomtalanul eltűnt, története Benedek Szabolcs szerint remek alapanyag lehetne egy történelmi krimihez. Az öldöklés hosszú ideig kísérte a magyarokat, a szerző I. András (tihanyi bencés apátság, alapítólevél, nyelvemlék) kapcsán jegyzi meg: „Ezek után egy sor olyan dolog történt, amelyekhez képest a Trónok harca délutáni ovizsúrnak tűnik”.  Volt ott minden, a valóságnál véresebb és kegyetlenebb történetet nehéz kitalálni. Meglehetősen durva korszak ez, ólomöntés, vakítás, csonkolás. Szóval az Árpád-házi királyok élete kész rémregény – bár az őket követő trónigénylők sorsa se volt éppen piskóta.

Benedek Szabolcs ügyesen elegyíti a múltat a jelennel, amivel nemcsak a történelmi szereplőket hozza közelebb az olvasóhoz, hanem az olvasókat is kiemeli saját jelenük megszokott eszközei (fejlett orvostudomány, okosteló, laptop, internet és a többiek) közül, és így a történelmi múlt alakjai mellé kerülnek, hogy jobban értsék azok hétköznapjait. Ahogy a szerző egy interjúban fogalmazott: „Azt gondoltam, érdekes lehet számukra, ha megpróbálom az ő nyelvükön elbeszélni, mintha itt ülnének előttem és én egyenesen nekik mesélném el”. 

Furfangos fogásokkal teszi elevenné a múltat, és közben ügyel arra is, hogy kellő mennyiségű fontos információt adjon át. A főszöveget meg-megtörik a keretes szövegek, amelyekben eseményeket, fogalmakat magyaráz, így tudhatjuk meg, mi a különbség királynő és királyné között, vagy mi volt a híres-nevezetes Canossa-járás, de ilyen kiegészítő szövegben olvashatunk Bánk bánról, vagy akár a különféle járványos betegségekről a pestistől kezdve a leprán át a feketehimlőig, a spanyolnátháról már nem is beszélve. Ezek a „kis színesek” mutatják meg igazán egy-egy kor gondolkodásmódját, hangulatát, a mindennapi életet.

Végezetül csak annyit mondhatok: ritka üdítő olvasmány, a napi politika ádáz közhelyeit, és egyáltalán, a közhelyeket kigúnyoló szöveget kár lenne kihagyni.