Megkapó, meghitt szöveg, izgalmas történet: veszedelem, menekülés, bujkálás, hétköznapi hősök (akik olykor bukott angyalok), elfojtott traumák, nagy felismerések. Ez Bart van Es Hiányos fénykép című dokumentumregénye, amely a hiányok köré szerveződik (az angol cím The Cut Out Girl – sokkal drasztikusabban utal a szakítás fájdalmára). Hiányzik az anya és az apa, hiányzik a nevelőcsalád és a családban élő gyerekek, hiányzik a viszonylagos normalitás, hiányzik a megértés és szeretet, hiányzik a melegség, elveszett a folytonosság.

A szerző, jelenleg Oxfordban irodalomprofesszor, egész kicsi gyerek volt még, mikor családja Hollandiából Angliába költözött. Tudta, hogy holland nagyszülei a háború alatt zsidó gyerekeket mentettek, de a részleteket nem ismerte. Egyik nagybátyja halála indította arra, hogy kutasson a múltban, részben, hogy ne felejtődjön el a sok történet, részben, hogy megtudja, milyen rejtélyes okból tagadta ki a nagyanyja az egykor bújtatott kislányt, aki a háború után maga választotta őket nevelőszülőknek. A család soha egyetlen szó magyarázatot nem adott. Van Es viszont kíváncsi volt, ezért évtizedekkel később Amszterdamban megszólaltatta a fényképről hiányzó lányt, hogy az immár nyolcvanas éveiben járó nőtől tudja meg, mi történt a háború alatt és után.

Körülbelül a könyv kétharmadánál derül ki a szakítás oka. Van Es mozaikosan építi fel a cselekményt, amely nemcsak Lienről, hanem a Van Es családról és Hollandiáról is szól. A történet Amszterdamban kezdődik, Lien lakásában beszélgetnek, itt látja meg a szerző a múlt relikviáit. Emlékkönyvek, elmosódott pillanatfelvételek, családi fotók, és a képeken csupa olyan ember, akiknek többsége nem élte meg a háború végét. Az emléktárgyak leírása, a fényképek kapcsán felbukkanó történetek, Van Es kutatásának eredményei és reflexiói alkotják a szöveg-szövedéket. A különböző narratívasíkokat, a régmúlt, a múlt és a jelen történeteit a jelen idejű elbeszélőmód fogja össze szerves, izgalmas egységbe.

Lien emlékeit, az évtizedek során megfakult, kieső vagy a traumák miatt elnyomott és ezért rejtező részeket Bart részben saját feltételezéseivel egészíti ki. Közben történelmi háttéranyagot ad az olvasónak, hogy társadalmi kontextusba helyezhesse az egyéni sorsot:

„Lien emlékei korántsem olyan élesek, mint amilyenekké leírásomban én tettem őket. Töredékek rémlenek neki: partraszállás, szirénák, kuporgás a pincében, lányok ejtőernyőből varrt ruhában és az akasztott emberek Ede utcáin – ezeket mind fel tudta idézni. A többit azonban részben más forrásokból, … kell összeraknom. Liennek azzal párhuzamosan, ahogy egyre kevésbé vannak emberi kapcsolatai, egyre nagyobb szeletek esnek ki az emlékezetéből.”

Van Est kutatómunkája során szinte sokkolták azok a dokumentumok, amelyek rácáfoltak a második világháború alatti hősies holland ellenállásról kialakult elképzeléseire. Kiderült, hogy az ellenállók és a zsidó gyerekek bújtatására szerveződött nevelőszülők hálózata mellett sok besúgó is élt a közösségekben, a feljelentők fejpénzt kaptak a lebuktatott zsidók után. „Hollandiában a zsidóság 80%-os halálozási aránya a háború alatt több mint kétszerese bármely másik nyugati országénak, jóval magasabb, mint Franciaország, Belgium, Olaszország vagy akár Németország és Ausztria számaránya” – írja.

Miközben a múlt szálait bogozgatja, folyamatosan reflektál a jelen történéseire is. Így tesz akkor is, amikor Dordrechtben sétál azon az utcán, ahová először vitték Lient, és ahol ma már elsősorban bevándorló családok laknak: elgondolkozik a bevándorlók szerinte mérsékelten sikeres integrációján, de ami még fontosabb, az előítéletek makacs jelenlétén. A házból gyanakodva kilép egy muszlim férfi: „Vajon miért nem említem ennek az embernek Lient, éppen úgy, mint a Pletterijstraaton? (…) Azért, mert távolságot érzékelek kettőnk között. Azért, mert feltételezem, hogy a zsidó múlt történéseit ezen a helyen nem fogadják szívesen.” De Bart van Es ugyanígy párhuzamot von Lien és a saját kamasz nevelt lánya között is („aki tizenkét évesen hasonlóan törékeny, talajvesztett és problémás volt”).

Lien története akkor kezdődik, amikor anyukája azt súgja a fülébe: „El kell árulnom neked egy titkot. (…) Hamarosan egy darabig máshol fogsz lakni.” Nem telik bele sok idő, meg is jelenik egy ismeretlen nő, aki kézen fogja a kislányt, és Hágát maguk mögött hagyva egy vidéki városba viszi, hogy a gyerek attól kezdve más név alatt egy számára idegen családdal éljen. Lien Dordrechtbe került a protestáns Van Es családhoz, ahol ugyan minden nagyon más, mint otthon, mégis viszonylag jól beilleszkedett. Nagyjából normális életet élhetett, iskolába járt, jól is tanult, az utcán játszott „testvéreivel” és a szomszédokkal, ebihalak után kutathatott az árokban összegyűlt vízben, a szülei persze hiányoztak, de születésnapjára még kapott tőlük levelet, és nem tudta, hogy ez volt az utolsó életjel tőlük. Mire azonban beleszokott volna az új életbe, a rendőrség kopogtatott az ajtón (mert valaki beárulta a családot), és Liennek menekülnie kellett.

„Lient ebben az időszakban gyors egymásutánban bújtatták különböző családoknál, soha nem maradt ugyanott néhány napnál tovább.  – Ahogy egyre többször költöztem, arányosan egyre kevesebbet sírtam – idézi fel lelkiállapotát. …Felépítette maga köré az önvédelem falát.”

Végül egy merev protestáns családhoz került Bennekomban, ahol ridegen, leginkább cselédként bántak vele. Lelki, fizikai, szexuális traumák sora éri a kislányt, aki még mindig csak tizenkét éves – mindez pedig később kulcsszerepet játszik abban, ahogyan és amiért felnőttként megszakad kapcsolata a Van Es családdal. „Az erőszak súlyos, mérgező titok, amit mélyen elfojt magában.” 

A háború után az életben maradt, de elárvult zsidó gyerekek többségét zsidó családoknál helyezték el Hollandiában vagy Izraelben. Lien azon kevesek közé tartozik, aki visszatalál a Van Es családhoz, de a háború alatt történtekről soha nem beszélnek.

„Kérdéseket senki nem tesz fel és nem válaszol meg, sem otthon, sem a templomban, sem az iskolában. Egyetlen szó sem esik arról, mi történt a szüleivel, sem most, sem az elkövetkező hónapokban. De valahol, valamiképpen a szülei hiányának véglegessége befészkeli magát a tudatába. Az a régi világ Hágában Mamával, Papával, a nagyszülőkkel, a nagynénikkel és nagybácsikkal, unokatestvérekkel és barátokkal örökre eltűnt. Nincs visszaút, még gondolatban sem.”

A Hiányos fénykép azonban nem csupán holokauszt emlékirat, hanem traumatizált családtörténet, amely végigkíséri Lien felnőtt életét. Idővel lett saját családja (férje egykor Anne Frank iskolatársa volt), kényelmes, középosztálybeli élete, de az elszenvedett traumák és elfojtások nem hagyták nyugodni – öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették, majd elvált.

Hosszú út vezetett odáig, hogy a felnőtt Lien magára találjon, és képes legyen szembenézni veszteségeivel. A kibeszéletlenség okozza, hogy végzetesen összekap a Van Es családdal. Először akkor, amikor úgy érzi, hogy nevelőapja váratlanul „megcsókolja és megsimogatja a haját.” A történetet ezúttal sem mondja el senkinek, de elköltözik, és egy évig nem találkozik a családdal. A végleges szakítás azonban sokkal később következik be, amikor egy ártalmatlannak tűnő félreértés miatt megírja azt a nevelőanyja szerint „szörnyű levelet”, ami miatt Jans van Es örökre kitagadja a családból.

Ha létezik „kreatív rombolás”, akkor a kitagadás az lehetett. Lien egy terapeuta segítségével próbálja újjáépíteni önmagát, szembenéz azzal, mit jelent bújtatott gyereknek lenni, és így lassan egyensúlyba kerül önmagával. A történet talán legfelemelőbb és legmegindítóbb pillanata, amikor készen áll egy auschwitzi látogatásra.

Egy buddhista tanító vezetésével egyhetes virrasztáson vesz részt Auschwitzban, ahol végre megszólal:

„Hétéves voltam, amikor bújtatni kezdtek, és el kellett búcsúznom apukámtól meg anyukámtól. Azt hittem, csak pár hétre. … Soha többet nem láttam őket.
Apukámat Charles de Jongnak hívták, Auschwitzban halt meg harminchét évesen.
Anyukámat Catharina Spierónak hívták, és a saját anyjával, Sara Verveerrel együtt halt meg. Anyukám huszonkilenc éves volt, a… a nagymamám pedig ötvenhat.”

Lien hosszasan sorolja családtagjai nevét, majd hozzáteszi: „És azt szeretném elmondani … hogy egész életemben nagyon hiányoztak nekem.”

A személyes hangú, mélyen empatikus és őszinte történet, amely magyarul Orosz Ildikó fordításában szólal meg, végül a hiányok felismerésével és megnevezésével megnyugtató véget ér, Lien ma úgy érzi, végre van identitása, helye a világban, és teljes életet élhet.