Kazuo Ishiguro 2017-es Nobel-díja után, a Klara és a Nap különösebb törés nélkül illeszkedik az életműbe. Míg a magyarul 2016-ban megjelent kötet, Az eltemetett óriás a személyes és a kollektív múlt felidézését tette kétségessé és ezáltal egy megmagyarázhatatlan ködfátyol segítségével korlátozta az olvasó kutató tekintetét és értését, addig a Klara és a Nap már olyan elbeszélőt alkalmaz, aki eleve kevesebbet képes felfogni az őt körülvevő világból. Klara a gyerekek számára kifejlesztett humanoid Robotbarát (RB), akinek elsődleges feladata a rábízottról való gondoskodás. Ebben a látszólagos jövőben a felnőttek e RB-ok segítségével kiszervezik idejük azon részét, amit otthonaikban leszármazottjaikkal töltenének, és szinte csak az élményeket igyekeznek közössé tenni. Klara befogadó családjában a lány, Josie beteg, így meglehetősen sok időt tölt együtt a RB-tal. Klara rengeteget gondolkodik, tépelődik, küzd azért, hogy megértse, ami körülötte zajlik és azt is, kicsodák az emberek. Mi, olvasók mindezt át is élhetjük rajta keresztül.
 |
Ishiguro megingathatatlansága abban, hogy a valóság le nem képezhető totalitását észrevehetően lekövesse, itt is tapasztalható. Így a szövegben hemzsegnek a különféle típusú lyukak, igaz, Ishiguro mindezt kellő eleganciával kezeli, hogy ne tűnjön zavarónak. Tehát ez a szűrt, lepárolt, és esetenként Klara által félreértelmezett világ ismerősnek tetszik, noha mindenképpen tapasztalhatóak benne eltérések az általunk ismert realitástól. A Robotbarátok megjelenése egy világos különbség, ahogyan egy ki nem fejtett génmanipulációs történetszál és az ahhoz kapcsolódó iskolarendszer kapcsolata, illetve még ezzel összefüggésben a felső tízezer zárt közösségeibe való bepillantás lehetősége szintén ezt erősíti. Változatlanul jelen van ebben a világban a szülői szeretet és annak megannyi színe, fonákja, valamint a szerelem, amely érzelmeket Klara a maga empatikus, ugyanakkor naiv szempontjából próbál megérteni.
Klara személyisége mindenképpen megkapó. Általa olyan szemszöget nyerünk, amit kicsit mindannyian irigyelni tudunk. A mindig bátorító és legjobbat kereső robotbarát e tulajdonságai úgy tudnak tehát eltávolítani mindnyájunkat, hogy mégis égünk a vágytól, hogy ebből a tökéletességből kaphassunk valamicskét. Éppen ebben érhető tetten Ishiguro nagyszerűsége: Klara egyszerre tud emberi gyerek-nézőpontot mímelni, ezzel közelebb merészkedve azokhoz, akiket szolgál, és a robotokra jellemző állandó szabályszerűségre törekedni; ezzel a kettősséggel kíséreli meg a szerző az emberi viselkedés leírását. E kettősség elegye adja a regény melankolikus egyensúlyát. Ezzel együtt a történet emberi szereplői esendőségükben utalnak ránk, olvasókra. Hajba kapni piszlicsáré dolgokon, saját érdekünk ellen dönteni, majd összetörni azt, ami fontos számunkra: mindez meglehetősen árulkodó kórkép. Ezek a részletek természetesen Klara szemszögéből hatnak igazán erőteljesen.
Adódhat a kérdés, sci-fi-t olvas-e az, aki a Klara és a Napot elkezdi. A válasz nyilván attól függ, melyik értelmezést tartjuk magunkhoz közelállónak, én azonban úgy gondolom, hogy nem. Ishiguro, ahogyan korábban többször is, olyan populáris regisztereket alkalmaz, mint a detektívtörténet (Árva korunkban), a science fiction/disztópia (Ne engedj el…) vagy az eggyel ezelőtti könyv, Az eltemetett óriás esetében a fantasy, amelyekből ezt-azt átemel, hogy aztán az emberrel foglalkozhasson. Hozzá kell tennem, hogy a fenti módszerek is hasonló célt tűztek ki maguk elé. Az ember fontossága a különbség közöttük. A science fiction és fantasy-típusú szövegek merészebben nyúlnak ehhez a kérdéshez: képesek, sőt hajlandóak kibillenteni az antropocént, vagyis – nagy vonalakban és leegyszerűsítve – azt a helyzetet, hogy olyan korban élünk, ahol az ember magát domináns fajnak tartja és egyúttal legfontosabb ökológiai tényezővé is emelkedett. Ez a rákérdezés vagy reflexió hiányzik (ha nem is teljesen, de fájóan) Ishiguro regényéből, és véleményem szerint ez súlyos hiba.
Itt köszön vissza a leadben említett harmadik nézőpont, ami akár kapcsolódhatna is Klara-hoz. Az antropocén gondolkodás belső logikája felvázolható úgy, hogy adott az ember és minden más, ami neki alá van rendelve. Ugyanakkor mit lehet tenni egy olyan teremtménnyel, mint Klara? Aki bár robot, mégis humanoid, állandó tudásszomjának köszönhetően érdekli a körülötte forgó zárt világ. Ő kintről néz befelé, odanyomja orrát az ablakhoz, mint a regényben Josie, mielőtt az üzletből hazavitték volna Klara-t. A harmadik nézőpont tehát adott, Ishiguro mégis egyetlen csoportra fókuszál, arra a néhány felső tízezerből származó emberre, akik elég tehetősek ahhoz, hogy háztartásukban Robotbarátot tartsanak. Hiányérzetem támadt attól, hogy Klara kérdéseire nemigen érkezik válasz, így ezt a kiinduló pontot kevéssé tudja kiaknázni a szöveg, és ki sem zökkenti saját nézőpontjából az olvasót.
A Klara és a Nap hiányai ellenére jól megírt regény. Beszél rólunk, kapcsolatainkról és a pozitív hozzáállás fontosságáról. Emellett persze zavaróan elhanyagol vagy elhallgat olyan megközelítési lehetőségeket, amelyek túlmutatnának rajtunk. Pedig nemcsak a populáris regiszterekben (mint például Westworld, Humans, Blade Runner bármelyik része) érdemes felvetni ezt a kérdéskört, hanem a szépirodalomban is.